"Droggal" teli lélekkel

Huszonévesek is megirigyelhetnék vitalitását, életörömét és kitartását. A majdnem hatvanéves balettművész még mindig táncol a színpadon, és egyáltalán nem bánja, hogy öregszik. Markó Iván Kossuth-díjas, érdemes művész szerint kétféle díj létezik. Az egyiket, a legfontosabbat - egészséget, tehetséget, szeretetet, erőt - Isten, a másikat pedig az emberek adják.
{p}
- Gyerekkora óta tudatosan készült a pályára?
- Hároméves korom óta táncolok, ez velem született áldás, és egyben istenverés is. A szüleim nem akadályoztak, mindent megtettek azért, hogy táncolhassak. Segítettek megvalósítani az álmaimat. Édesanyámtól egy hadseregre való szeretetet kaptam.
- Gyakran említi interjúiban a Gondviselést.
- Tudom, sokat említem Istent, gondolhatják is az olvasók, mit beszél ez állandóan róla. De muszáj, mert érzem a jó Istent. Anyai ágon szegények, apai ágon pedig dúsgazdagok voltunk. Az édesanyám tokaji zsidó családból származott. Nagybátyám - Európa egyik legsikeresebb ékszerésze - Horthy Miklós főtanácsosa volt. Más kérdés, hogy amikor megszülettem, a szüleimnek már nem volt semmijük. Négy szobában laktunk tizenhárman. Kilencéves koromban ettem először húst, a desszert nálunk a pirított gríz volt. De szeretetben és meghittségben éltünk, ami feledteti az emberrel a nélkülözést.
-  A szegénység vezette a hithez?
- Nem. Négy-öt esztendős lehettem, amikor ortodox zsidó nagyapám elvitt egy imaházba. Félhomály volt, meg misztikus füst gomolygott. Nagyon féltem. Amikor a nagyapám az imakendőt a fejére tette, hirtelen úgy éreztem, ötezer évet visszamentünk az időben. Láttam, amint nagyapám átváltozik ősöreg, biblikus figurává. Azóta érzem a jó Isten kezét a homlokomon. Aki, ha rossz vagyok, felemeli az egyik ujját, ha még rosszabb, akkor a következőt, és így tovább. De az ötödiket mindig otthagyja a homlokomon.
- Másfél évtizede mély válságban volt, akkor lett vége a győri aranyidőknek. Nem ingott meg?
- Tizennégy éve valóban elveszítettem a Győri Balettet, a feleségemet, az iskolámat, a házamat, a vagyonomat. Ha nagyon akartam volna, biztosan megtarthattam volna mindezt. De akkor azt mondtam: fontos dolgok ezek, de fontosabb, hogy a szellemi szabadságom és a belső tisztaságom megmaradjon. Aztán szép lassan, nagyon kemény munkával, de szép sorjában mindent visszakaptam az élettől.
- Ma még könnyebb elveszíteni mindazt, amit a szorgos élet munkájával összeszedtünk. Mit gondol minderről?
- Bármikor elveszíthetek mindent, akár most is. A Fesztivál Balett, amellyel dolgozom, nehéz helyzetben van. Azazhogy én vagyok nehéz anyagi helyzetben, hiszen egy személyben felelek a társulatért. Húsz embert kell eltartanom, ami hatalmas felelősség. A kulturális tárcától alig hatodát kapom annak a pénznek, amire szükségem volna, de persze ez is nagy segítség. Tavaly tízmillióval adtak kevesebbet, mint korábban. Az idén még nem érkezett meg az ígért támogatás, ezért ha nincs más megoldás, áruba bocsátom a lakásomat. Akkor megint földönfutóvá válhatok. És kezdhetem elölről az egészet.
{p}
- A kultúrára egyre kevesebbet költ az állam, mecénásokat találni pedig külön tudomány.
- Sajnos nem a kultúrába pumpálják a pénzt. Ez nagy hiba, mert az embereknek szükségük volna rá. Az új darabunk, a Siratófal, aminek története az Ótestamentumtól napjainkig tart, telt ház előtt megy. A közönség odaszögeződik a székhez, és az előadás végén nem akar hazamenni. Őket nézve azt mondom, boldog lehetek. Az idén Mexikóba és Németországba megyünk vendégszerepelni. Általában véve tehát nem vagyok elkeseredett.
- Mégsem igaz, hogy az embereknek csak a valóságshow-k meg a habkönnyű szappanoperák kellenek?
- Az emberek nem igénytelenek, de ha nem kapnak mást, akkor kénytelenek azzal beérni, ami van. Fáradtan hazamennek, és bámulják a tévét. A tévéseknek nem áll érdekükben, hogy a produkcióval gondolkodásra serkentsenek. Abban nagyon kevés a pénz.
- Pályája kezdetén azt nyilatkozta, hogy 37-38 éves korában már nem táncol, mert az öreg táncos szomorú látvány a színpadon. Most 58 éves, még mindig fellép. És a jelek szerint szó sincs szomorúságról.
- Kezdetben azt hittem, maximum tizenöt jó éve lehet egy érett táncosnak. De azután rájöttem arra, hogy ha az embernek megvannak a fizikai adottságai, és képes "jól" megöregedni, akkor olyan művészi, gondolati, érzelmi esszenciák sűrűsödnek össze benne, amelyek egy fiatalabb emberben elképzelhetetlenek. A csúcsformámban képtelen lettem volna a színpadon egy náci tisztből kilencvenéves öregasszonnyá átváltozni. Most, közel a hatvanhoz, erre is képes vagyok. Sokakkal ellentétben azt gondolom, hogy jó megöregedni. Mert az ember vénségére megtapasztal annyi mindent, hogy már joga van megkérdőjelezni, felülbírálni számos dolgot a világban. Akár a saját fiatalkorát is. Az egész életét, teljesítményét képes kritikusan, felülről szemlélni.
- Ezt azért eléggé kevesen tudják megtenni. De a táncon kívül van egy másik világ, a valóság is. Abban hogy érzi magát?
- Nehezen viselem. A politika is zavar, de a legfájóbb, hogy az országban még mindig kétszázezer gyerek éhezik. Embertelen és méltatlan; de teljesen tehetetlen vagyok. A gyerekek nem tehetnek semmiről. Áldozatok. A jó Isten megteremtette a Földet, létrehozott egy Paradicsomot, és azt mondta: tessék, hadd lám, mit tudtok kezdeni vele. Néha szörnyülködni lehet attól, hogy mire vagyunk képesek. Máskor meg csodálattal lehet tekinteni az emberiségre. Az a szomorú, hogy az arányokkal van nagy baj.- Nehezebb vagy könnyebb a mai fiatalokkal dolgozni, mint huszonöt évvel ezelőtt?- Szeretem őket, csodálatosak a színpadon, elégedett vagyok velük. A szárnyalást, a hallatlan vágyat kicsit hiányolom belőlük. Soha nem szerettem azt, ha valaki földhözragadt. Drogosoktól hallottam, hogy azért használnak "szert", mert az élet nem adja meg nekik a lelki szárnyalást. Azért kell a drog, hogy jól érezzék magukat a világban. A fiatalok képtelenek az önfeledt boldogságra. Az én lelkem még mindig tele van "droggal", és úgy gondolom, így nagy gond már nem lehet az életben.