Huszárok

Őszinte és elszánt híve vagyok a hagyományőrzésnek. Tisztelem a szellemi örökség minden sorát, szenvedélyesen gyűjtöm múltunk tárgyi emlékeit. Szobám falán is ilyen relikviák díszlenek. Van köztük kétszáz éves darab éppúgy, mint utolsó lovunk zablája. Egyik vendégem parasztoltárnak nevezte ezt a falat. Igen, a múlt hiteles lenyomatai érdemesek a megőrzésre. Egy fületlen lekváros szilke többet mond dédanyáink életmódjáról, mint egy fél könyv.
De mi bajom a huszárokkal? Talán éppen ez. Nem a múlt hiteles megidézése történik a parádékon, csupán valami mese illusztrációja jelenik ott meg. Nem a történelemből, hanem a mesés operettek világából rúgtatnak elő azok a fényesre zaboltatott paripák.
Szép látvány pedig,  amikor valamely ünnepen - egyre gyakrabban és egyre  több helyütt - nyalkán és peckesen végigkattognak a betonozott főutcán a díszhuszárok. Piros nadrág, kék atilla feszül rajtuk, fejükön zsinóros csákó díszlik, oldalukon csillog a nikkelezett kard. Nézegetik a népek ablakból, kiskapuból, s bizonyára dagad a mellük: micsoda gyönyörűséges katonáink vannak és voltak nekünk! Nem csoda, hogy rettegett tőlük a fél világ! Egy magyar huszár, egy szál karddal! Az igen!
A büszkeség egyik fele indokolt: valóban csinosak voltak a kipödrött bajszú, fényes csizmás, sarkantyús legények. A melldüllesztés másik okával már akad némi gond: nem rettegett tőlük a fél világ. Sőt: a fél világ csúnyán elpáholta őket szomorú történelmünk során.
Magam még találkozhattam igazi, élő huszárral kora gyermekségem idején. Kertlábas szomszédunk volt Gazdag Jóska bácsi, nevéhez nem illőn egyszerű szegényparaszt. Ő mesélte a kiskútnál, miközben öten-hatan várogattunk a lassan csörgedező vizecskére, hogy kannánk megteljék, milyen is volt a valódi huszár élete a temesvári első közös lovas hadosztály hatodik (félig magyar) századánál. Embertelen kiképzési módszerekről szólt, lovat és embert próbáló hajszáról. Az első világháború közeledtével a hadgyakorlatok már nem parádézó felvonulások voltak, hanem véres próbatételek. Mesélt a későbbi tragédiáról is, amikor ütközetbe vezényelték őket egy szál karddal, kurta karabéllyal sűrű halált osztó géppuskák ellenében, s a század háromnegyede ott lelte halálát, bennem azonban mégis egy kegyetlen hadgyakorlat emléke rögzült kitörölhetetlen.
{p}
- Akkor már nem a bánáti pusztákon rúgtattunk, itt-ott belegázolva a Bégába, hogy legyen miért csutakolni a lovat, hanem elhajtottak bennünket a zarándi hegyekig. Ott kerültünk igazán a pokolba. Úttalan utakon kellett kaptatnunk a föltételezett ellenség felé. De időre ám! Sorra buktak föl a lovak, s persze velük a legények. Nem sorolom tovább, legyen elég annyi, hogy vért izzadtunk, mire a végére értünk. Egy szakasz gyalogos szedte össze a sérülteket meg a halottakat, mert azok is voltak. Én már a tisztáson álltam, a saját lábamon, amikor a hadnagyunk jelentett a zászlóaljparancsnoknak, aki végig se hallgatta, közbevágott: - Ne cifrázd nekem, öcsém, azt mondd meg, hány ló és hány legény veszett oda!  - Igenis! Jelentem alássan, huszonhét ló és négy huszár... - Na, látod, ez baj. A négy huszár. Tudod-e miért? - Hát ugye, az embert mégis a maga hasonlatosságára teremtette az Úr... - Szentfazék! Ostoba civil! Nem erről van szó! Tanuld meg: azért nagyobb a baj, mert a paraszt négy év alatt nevel föl egy lovat, de huszárt csak húsz esztendő múltán...
Nem tudok szabadulni ezektől a mondatoktól, amikor parádézó huszárokat látok. Menjenek csak, ügessenek nyalkán, nézze őket dagadó kebellel mindenki, akinek öröme telik benne. Gondoljunk azért néha Gazdag Jóska bátyámra és bajtársaira is. Ők voltak az igazi történelmi huszárok. A megalázottak, legyőzöttek, lemészároltak. A hősök és áldozatok, akiknek nevét sok-sok faluban és városban őrzi emléktábla. A parádézók megállhatnának néha ott, s lóról szállva meghajthatnák a fejüket, letéve akár egy szál virágot...