Okostojástól a Megváltóig

Hogyan vélekedjünk például arról a fájdalmas gyámolatlanságról, amelyet Jézus Krisztus tanúsít elfogása előtt néhány órával a Getsemáné nevű majorban? Az istenember elesettnek érzi magát, panaszkodik. "Halálosan szomorú a lelkem" - mondja a vele lévő három kedves tanítványának.
Jézus pontosan tudja, mi vár rá. Annyira fél, ahogy csak ember félhet a kínszenvedéstől és a haláltól. Félelme megingatni látszik küldetéstudata magabiztosságát. Pedig nálánál senki sem tudja jobban a földön, hogy kínhalálának meg kell történnie, az Írásnak be kell teljesednie, mert csakis így valósulhat meg az emberiség megváltásának örök műve. És mégis alkudozni kezd az Atyaistennel, hátha lehetne valahogy másképpen elvégezni a feladatot, hátha volna fájdalommentes megoldás. "Atyám, ha lehetséges, kerüljön el a kehely" - mondja.
Innentől kezdve válik igazán megnyerővé Jézus. Mert kicsoda is ő eddig a pillanatig? Mai szóval élve: egy okostojás, aki bármilyen helyzetben képes magától értetődő természetességgel érvényeset mondani. Mi több: csodákat is tesz. Valahogy idegennek érezhetjük magunktól a tévedhetetlen pontosságát, azt, hogy ő mindig tízest lő. Uram bocsá' még a hitelesség kérdése is felmerülhet bennünk.
A félelme azonban igazolja a Mestert. Jézus nem egy utólag fényesre, karc nélkülire csiszolt alak, hiszen, aki úgy fél, ahogy ő, az igazi, csakis igazi lehet - így tehát a félelem előtti időszaka is valóság. Mert mindenhatónak lenni könnyű. De olyan istennek lenni, aki átéli, megtapasztalja a test nyűgét és a múló idő tragikumát, mégpedig olyanformán, hogy annak számára is tétje van... - nos, ez valóban világfordító tett, amely megalapozza az ember bizalmát az ilyen istenben, nevezetesen Jézusban.
{p}
Mi hát a tét számára? Mitől félhet még annál is jobban, mint a rá váró kínoktól és haláltól? Attól, hogy a testi kínzatás hatására ő, a csillogó-villogó szellem annyira nem lesz azonos önmagával, mint a gyémántjaitól megfosztott diadém. Mert ha ez így lenne, akkor minden addigi szava és cselekedete blöff - következésképpen elmarad a megváltás. Paradox módon, a szellem magasabbrendűségének bizonyítása az érző, fájó anyagon fordul meg. "A lélek ugyan készséges, de a test gyönge" - fogalmazza meg ő maga a problémát.
De van itt valami más is. Jézus szerette a földi életet. Elvégre a mindennapi életnek, a testnek édessége is van, nem csak keserűsége. Természetes gesztus, hogy eltolná magától a kínok poharát, és halasztaná a földi halálát is.
Persze földi életének utolsó órái a szenvedésről szólnak, bár ez nem a Getsemáné-kertben megélt félelmével kezdődik, hanem valamivel korábban, amikor megjövendöli Júdás árulását, valamint azt, hogy Péter megtagadja őt, és a többi tanítvány elfordul tőle. Mert nincs annál rosszabb, ha olyan önbeteljesítő jóslatnak kell elhagynia a szánkat, amely - érvényre jutva - nekünk magunknak és szeretteinknek okoz bajt és fájdalmat.
Mindazonáltal a Getsemáné-majorban találkozunk még egy döbbenetesen hiteles mozzanattal. Miközben Jézus fél, reszket, a kínok kínját éli át, a vele lévő három tanítvány jóízűen alszik. A Mester kétszer is megpróbálja felverni őket, de hiába. Milyen jellemző ránk a mások szenvedése iránti részvétlenség!
Jézus végül kereszthalálával bevégzi a megváltás művét, lehetőséget ad az embernek, hogy megszabaduljon bűneitől. De miért van az, hogy feltámadása után olyan hangsúlyos történet a Megváltó feltámadásában kételkedő Tamás esete, akit a Feltámadott felszólít, hogy nyúljon bele a kereszten szerzett sebeibe?
Miért irányítja a figyelmet a sebekre Jézus? Tamás meggyőzésén túl mi ennek a mélyebb üzenete? Talán ez: ahol megjelenik a bűn, ott biztosan megjelennek a sebek. Lelki és testi sebek egyaránt. Igaz, bűn nélkül is kaphatunk sebeket, például betegségek által. Ám aki gyógyítja, eltünteti azokat, az egyfajta megváltást végez. Nem feltétlenül kell ehhez istenembernek lenni, a hétköznapi ember is képes rá.