Zabkorpa a pörköltbe

Nem értem, miért abba az amerikai gyorsétterembe invitált, ahol a Savoy bár állt egykoron. Vannak ugyan levegős terek ott most is, de olyan hangosan szól az együtemű muzsika, hogy alig halljuk egymás hangját. Oda is megyünk a pulthoz, a művész úr egy ezrest lobogtat a kezében, halkítsák le a zenét. Aztán kiderül: Lakner László festőművész barátja utópisztikus városképet ábrázoló festményét akarta megmutatni, de eltűnt a falról. Pontosabban ott van, csak letakarták egy New York-i látképpel. Ilyen az életünk: ilyen álságos.
- Sokáig ön is háttérben volt, mint barátja festménye a gyorsétterem falán. Az utóbbi évtizedben viszont minden létező díjat megkapott. Nem bántja a késői elismerés?
- Egyáltalán nem. Kifejezetten jó, hogy így alakult, mert legalább meg tudtam maradni szerény embernek. A nyolcvanas évek elején, amíg én egyik este a színpadon a Bánk bánban játszottam, hívatlan látogatók jártak a lakásomban. Azt mondta Avar Pista: "Vedd megtiszteltetésnek, hogy hozzád mentek, de óriási tévedésben lehettek, mert te mindenedet elvertél és elittál, nemigen találhattak nálad értéket."
- Azért lett volna mit elvinni?
- A gyémánt csákóforgókat például. Ezeket az 1848/49-es szabadságharcból származó  rekvizitumokat kegyeletből őriztem meg. A családunk rokonságban állt Kossuth Lajossal. Dédanyja Raksányi Kati néni volt, sógora pedig a nagy tekintélyű tüzérezredes, Raksányi Imre. A rokonság miatt azonban inkább szenvedtünk, mintsem hogy profitáltunk volna belőle. Osztályidegenek lettünk.
- A betörő tehát a gyémánt csákóforgókat akarta...
- Nem volt annak tudomása róluk. A nyomozók sem ismerték, nekem kellett lerajzolni, hogyan is néznek ki.
- És meglettek?
- Ugyan! Netán palesztin menekült a szerkesztő úr, hogy ilyeneket kérdez?
- A nagyapja is híres volt.
- Megalapította a szigetvári kórházat, a régi épületet nemrég róla nevezték el. Apám a bécsi tanársegédséget váltotta fel orvoslásra. Nagyapám jó barátságban volt Rippl-Rónai Józseffel, a híres festőművésszel. Rendszeresen küldött képeket, de egy sem maradt meg belőlük.
{p}
- Pedig milyen jól mutatnának Rippl-Rónai utcai otthonában!
- Erről már le kell tennem.
- Tényleg igaz, hogy kölcsönbútorok közt él?
- Igaz. Mindenünk odaveszett a háborúban. Raksányi Manci néni a halála előtt hagyta ránk a bútorokat. A szigetvári barátaink is ajándékoztak ezt-azt.
- Gyerekként kiskutyájáról kapta a Kutya becenevet. Később volt úgy, hogy kutyába sem vették?
- Hatvanévnyi pályámnak legalább felét kitölti, mikor kutyába sem vettek.
- De, ugye, nem érdekelte?
- Elnyomásomnak köszönhetem, hogy még mindig tudok újat produkálni.
- Mit is?
- Nemrég Tolcsvay Béla kérésére CD-lemezt készítettem. A címe: Szózat. Azt hittem, a pincében marad, s halálom után majd szétosztják a barátainknak. Ehhez képest már háromszor kellett újranyomni, mindenféle reklám nélkül felfedezte magának a vásárlóközönség.
- A Szózatot nemigen tudják úgy elmondani, ahogyan ön. Bessenyei Ferenc temetésén is hallottuk, beleremegett a temető...
- Sok kollégát búcsúztattam már a család vagy a színház kérésére. Ilyenkor mindig rosszul lesz a színész: a keserves kötelesség, a megrendülés és a megkövetelt szereplés lázas agóniái közt hányódva szinte megbolondul. Nyolcvanévesen nehéz összeszedni ilyenkor az erőt. A hálátlan körülmények ellenére is elfogadható voltam?
- Nekem lúdbőrzött a hátam. Kár, hogy csak temetéseken látjuk...
- Petőfit idézve: a szellem napvilágának ablakait befalazzák. A televízióban nincsenek szóra érdemes műsorok, s hiába van vagy nyolcvan színház a fővárosban, ha a színészek nem tudják teljesíteni küldetésüket.
- Ők is be vannak falazva?
- A befalazás ott kezdődik, hogy nincsenek művek. Mit is várhatnánk, ha a drámaíró megöli magában a drámaírót?
{p}
- Ellentmondásos világban élünk.
- Nekem a színművészetin azt mondták, aki Thália papja lesz vagy már Thália felszentelt papja, az semmi néven nevezendő pártba nem léphet be. Aztán a tanáraim rövidesen megcáfolták magukat: az egyik háborús bűnös lett, a másik pedig meghívott népbírósági főügyészként halált kért a fejére.
- Raksányinak sikerült átvészelnie a nehéz időket?
- Sikerült. Ötvenhatban mindenkit arra biztattak, hogy tartson ki, de én már nem hittem benne. Ha jobban odafigyelünk magunkra, nem kap el bennünket a mártíromság.
- Önt is elkapta?
- El-el. Viszont arról nem én tehettem, hogy a Nemzeti Színházban háromszor megválasztottak forradalmi bizottsági tagnak. Bíztak bennem és szerettek.
- Mégsem ön kapta a főszerepeket!
- Kétségtelen, a Kitajev-Sibanov-Sibajev-Retyka-Fikulda-Groznoj-Vaszilij-Vjenovcsikov-Ferdiscsenko-Artyuskin-Kukuskin-Frolovszkij szerepekben nem annyira figyeltek oda rám, mintha népszerű darabok hőseit játszottam volna. Azért megtalált néhány főszerep, hogy csak a Nagyszerű halál Damjanichát említsem, de idesorolhatnám a televíziós Szomszédokat is.
- Zavarták a kisebb feladatok?
- Ellenkezőleg: büszke vagyok rá. Arra, hogy rendkívül rövid idő alatt is képes vagyok az átlényegülés erejével eljátszani egy figurát. A szereposztás adott és nem választott körülmény.
- S ha nem tetszik, odébb lehet állni...
- Vagy hússzor bontottam szerződést a Nemzetivel. Lehet, hogy tízszer részegen, de legtöbbször józanul. Mindig voltak, akik jobb belátásra bírtak.
- Elnézték, hogy ivott?
- Sok kárt okozott az életemben az ital. Egyszer be akartam bizonyítani, hogy nem az ivászatért vagyok deklasszált elem, hanem egészen más miatt. Ez aztán olyan ellentétes indulatokat váltott ki, hogy tizenkét évig tényleg nem ittam egy kortyot sem.
- Nem voltak ezek veszélyes játékok?
- Látja rajtam, hogy lett valami bajom?
{p}
- Azt látom, amit mások is: nagy bölények markáns alakja, zengő orgánummal, mélységes humorral, szuggesztív előadásmóddal.
- Ezeket akkor mondták, amikor önálló esteket csináltam. A legutolsó Kutyu idők címmel ment a Várszínházban.
- Azt is olvastam, hogy önt egyenes embernek tartják.
- Ez a legjobb megjegyzése, amióta beszélgetünk. Politikai kinyilvánítást rettenetesen nehéz tenni egy ütköző államban. Hát még megmaradni egyenesnek! Minden erőmet összeszedtem, hogy hülyének nézzenek. Az legalább segített.
- Igaz emberek és gazemberek vették körül a pályán. Foglalkozott vele?
- Ha a kötéltáncosok nappal össze is vesznek, a manézsban nem engedik el egymás kezét. A felrobbantott, Blaha Lujza téri Nemzeti Színház a háború után kicsikét oázisnak számított, mindenféle kollégákkal persze. Ennek dacára sem volt könnyű elfogadhatónak maradni az óriások közt.
- Most ön is óriás. Örül, ha felismerik?
- Nem nagyon törődöm vele. A magamfajta szerény emberek könnyebben viselik a közelgő elmúlást, mint a pökhendiek. A halált rendkívül demokratikus intézménynek tartom, és végtelenül szórakoztat, hogy a pökhendiek is meghalnak.
- Az még messze van...
- Nekem közel van. Beteg vagyok, de azért nem veszi észre rajtam, mert hat-hét kilóval szebb vagyok, mint kellene. Időskorára falánkká válik az ember, csak amikor fújtat egy kicsikét a színpadon tánc közben, akkor van baj. Egyébként én a zabkorpát pörköltbe rakom, mert joghurtban ehetetlen.
- Hát így vigyáz az egészségére?
- Ez bocsánatos bűn. Akkor érzem jól magam, amikor kérdezgetik, mi bajod van, Kutyu. Ha nyolcvanévesen szopornyicás hullajelöltként panaszmentesen tengődnék, nagyon gyanús lennék magamnak. Ugyanolyan vagyok, mint azok a magyar átlaghoz tartozó emberek, akik húsz éve gyógyszeren élnek. Én is rendelkezem mindenféle népbetegséggel.
- Izgatja, hogy mit hagy hátra halála után?
- Az elhunytnak mindegy, az utókornak nem. Ha adott körülmények közt sikerül olyat nyújtani, ami elgondolkodtató, humoros és okkal maradandó, annak azért örülnék. De e tekintetben nem vagyok túl derűlátó.

Pályakép
Raksányi Gellért 1925. július 19-én született Szigetváron. 1947 óta a Nemzeti Színház (most: Pesti Magyar Színház) tagja. Elismerései: Jászai Mari-díj, Érdemes és Kiváló művész, Kossuth-díj. 2000-től a Nemzet Színésze. Jelenleg az Andersen, avagy a mesék meséje című darabban játszik.