Génszabta pocokhűség

A természetben a monogámia viszonylag ritka jelenség. Az emlősök körében arányszáma ötszázalékosra tehető, de a genetikai vizsgálatok még az énekes madaraknál is gyakran kimutatják, hogy a valódi apa olykor valamelyik tetszetős külsejű szomszéd hím.
Amerikai tudósok most érdekes összefüggést találtak a hű vagy hűtlen viselkedés és bizonyos agyi folyamatok között. A mintaszerű családi életet élő préripockokat hasonlították össze a tőlük alig különböző, ámde csapodár és a kölykeikkel nem sokat törődő hegyi pockokkal. A préripocok nőstény hosszas, alapos szaglászás után választja ki a párját, amelynek az illatanyagai napokon belül tüzelést váltanak ki nála. Az első szerelem egy életen át tart, s akkor sem közelednek többé máshoz, ha egyikük elpusztul. A ragaszkodást az okozza, hogy a párzáskor keletkező hormonokat az agyuk bizonyos területén lévő érzékelő molekulák (receptorok) képesek megkötni. Ezáltal egy újabb hormon, az úgynevezett dopamin szabadul fel, amelynek hatására azután az állatok kellemes, eufórikus hangulatba kerülnek, és a függőséghez hasonló állapot egymáshoz köti őket. A nőstényekben ezt a folyamatot még tovább erősíti, hogy a hím illatanyagai megemelik a női hormon, az ösztrogén szintjét is. Ez pedig új idegsejtek keletkezését serkenti, amelyek az agy szaglási ingereket feldolgozó területét gazdagítják. Így a kiválasztott társ szaga "örökre" bevésődik.
A hegyi pockok agyának azon a bizonyos területén viszont nincsenek ilyen típusú érzékelő molekulák, így nem képesek a ragaszkodásra sem. Legalábbis maguktól nem. Mert az igazán nagy szenzáció, hogy egyetlen gén megváltoztatásával a kutatóknak sikerült belőlük hű társakat és gondos szülőket varázsolni. Ez a gén kódolja a hűségért felelős agyi receptorok eloszlását, s bejuttatása révén a korábban hűtlen pockokban is összekapcsolódott a társ illata, látványa, hangja a párosodás kiváltotta eufóriával, ami ragaszkodást eredményezett.
Az emberi hűség-hűtlenség molekuláris hátterét nem ismerjük még, de egy érdekes adatot azért tudunk. Azon a bizonyos területen az emberi agyban sincs valami sok ilyen típusú receptor... - mondta Kubinyi Enikő.
(A Magyar Rádió Szonda című műsora nyomán)