Háromiramú öreg-legény-ke

Pörgő szoknyák, csattanó csizmaszárak, cifra lépések és tisztán felcsendülő ének. Itt nem műmosolyra fazonírozott szereplők táncolnak, hanem tetőtől talpig emberek. Olyanok, akik szívüket-lelküket adva, élvezettel, önfeledten járják. Látszik, saját örömükre teszik.

KultúraKemény Krisztina2005. 04. 29. péntek2005. 04. 29.
Háromiramú öreg-legény-ke

Nézem a csaknem száz fellépőt. A pécsi nagyszínház padlója csak úgy remeg a magyar virtustól. Bizony kisebbfajta történelmet hordoz most a hátán: megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepli a Mecsek táncegyüttes! Négy generáció ropja. Ahogy magukat nevezik: a jelenlegi Mecsek, az ifjú Mecsek, a "majdnem öregek" és az "öregek" csoportja. Utóbbiak közül ketten már ötven évvel ezelőtt is táncoltak. Együtt van a lenyűgöző jelen, a reményteljes jövő és a legendás múlt.
Elkalandoznak a gondolataim, sok mindent üzen ez a tánc nekünk. "Kitartás, elszántság" - súgja. Hetente háromszor háromórás edzés, évi negyven-ötven fellépés, összeegyeztetve családdal, munkával... Pénz a milliós értékű viseletekre, új koreográfiákra, utazásokra, terembérletre... Nem könnyű!"De megéri az áldozat, pótolhatatlan élmény érte a jutalom" - hallom tovább. Utazások Kanadától Szírián át Vietnamig és Tajvanig, Európa majd' minden országába, s természetesen a hazai sikerek, díjak, kiváló együttesi címek... Hogy mit jelent mindez, csak az érzi igazán, aki részese lehetett a csapatnak.
"Csapat, bizony, igazi közösség" - dübörgi a tánc. Itt nem lehet cserbenhagyni a másikat! A jubileumon még az idősebbek is - verejtékező homlok és egy-egy, időközben jól megvastagodott pocak ellenére - vállalták a fellépést. Csillogó szemek, összekacsintások, és meghajláskor a fátyolos tekintetek jelzik, jó lehet közéjük tartozni. Furcsa hangulat zökkent vissza a jelenbe. Az Öreg-legény-ke című számukat adják. Három szólista, három generáció képviselője táncol a darabban. Először kivetítőn láthatjuk kettejüket, öreget és fiatalt, tíz évvel ezelőttről. Aztán jönnek élőben. Az öreg egy évtizeddel őszebben és ziláltabban, a fiatal tíz kerek évvel érettebben, virultabban. Majd berobban a harmadik: a tehetséges, virtuóz gyerek. Az öreg próbálná, de már nem tudja tartani a tempót. Egy darabig még gyönyörködik a fiatalokban, a végén azonban csak legyint, és magába roskad. Úgy kell levinni a színpadról. Csönd, aztán vastaps. A közönség meghatottan ünnepel, pedig csak utólag derül ki, az "Öreg" fájdalma valódi volt, néhány nappal a fellépés előtt lumbágót kapott...
Ekkor eszmélek rá, az a furcsa hangulat az elmúlásé volt. Az költözött egy pillanatra a telt házas színházba. Nosztalgikus hangulatban távozom. Eszembe jut nótás kedvű, rég elment nagyapám, ütött-kopott kisrádiójával, magyar nótás, recsegős műsoraival. És eszembe jut édesapám ma is táncos lába, amivel még a szalonzenébe is képes néptáncos motívumokat csempészni. És én? - merül fel bennem a kérdés. A mi húszas-harmincas generációnk vajon mit őriz mindebből? Hol vannak ezek a táncok, hagyományok, szokások a mindennapjainkból? Hol vannak a nevelésünkből, az iskolarendszerünkből? Vajon miért nem természetes, hogy el tudjunk járni egy csárdást, ha külhoni barátaink kérik? És miért van az, hogy a gyerekek közösségében egyáltalán nem a néptáncos a "menő"? Nagy kár. Nélkülük sokkal szegényebb lenne a jövő.

Ezek is érdekelhetnek