Hol van az Isten?

Talán a legelső olyan regény ez, amelyben a témát - az elszabadult poklot - dokumentumokra és túlélők elbeszéléseire alapozva ugyan, mégis fikciós formában dolgozza fel a szerző. Az eseményekkel sodródó Nagy József békaperspektívájába vagyunk szorítva, aki hol szimpátia alapján, hol kényszerűség szerint oszt életet és halált a folyamatosan változó hadállások között.
A regény minden erényének és hibájának summája: egy olyan ember szemével látunk, aki maga sem tud semmit. Ennek a megoldásnak a mérleg túloldalán van egy hatalmas hozadéka, az a torokszorító, végsőkig elbizonytalanító érzés, hogy minden jó és gonosztett lehetősége bennünk lapul, hogy mi magunk vagyunk a drogfüggő gyerekkatonák, és magunk állunk az AK47-es torkolata előtt. Megfosztva attól, hogy akár a halálnak, akár az élet elvételének - ha nem is értelme - legalább kézzelfogható oka lenne valahol. (BT-Press)

Ismertetőnk folytatásaként közreadjuk a kötet egy részletét.
(Megjegyezzük: Eszéken még 1991 decemberében is harcok dúltak.)

Benczúr Csaba:
HOL VAN AZ ISTEN?
(részlet)

Eszék. Eszembe jutottam a Palival itt töltött esték, amikor szombatonként diszkóba jártunk. Régmúltnak tűntek azok az idők... Az utcák - amikor behatoltunk a városba - néptelenek voltak, csupán egyes helyeken volt nagy kavarodás. Amíg előkészítettük a terepet a városig, azaz lángszóróval, géppuskával, félautomata puskával halomra lőttük a horvát mesterlövészeket, addig hátunkban a tüzérség belőtte a lakónegyedeket. De Eszékre a JSO vörös sipkás alakulata, a szerb állambiztonsági szolgálat elitkatonái vonultak be elsőként. E kommandósok válogatás nélkül mindenkit legyilkoltak, aki az útjukba került. Napokig várakoztunk a mezőn, Pavlovics dühöngött tehetetlenségében. Azon az éjszakán vezényeltek bennünket a városba, amikor bizonyos ellenőrzési pontok már a szerbek kezén voltak. Így egységünknek némely nehezen elfoglalható részeket, szűk utcás kerületeket kellett megtisztítania az ellenségtől.
{p}
Az utca végén kanna vizet cipelő, hajlott hátú öregasszony tűnt fel. Az egyik katona rálőtt. Az öregasszony hangtalanul összerogyott. Néhány lövedék pattanva átlyukasztotta a fémedényt, a víz kifolyt a kannából a macskakőre.
- Előre! Indulás! - intett Karagics.
Elhaladtunk a halott nénike mellett. Arca fehéren derengett. Utcai világítás hiányában nem lehetett megállapítani, hogy nyomorúságos ruhája kék, avagy fekete-e, de a következő sarkon fellobbanó teherautó lángjának fényében láthattuk, hogy ruházatát átáztatta a szétrobbant mellkasából bugyogó vér. A katona nagyvonalúan osztotta részére a lövedéket.
Kiértünk egy sebesültekkel teli keresztutcára. Menten megállapítottuk az egyenruhájukról, hogy horvát katonák, nem kellett hozzá fény. Összevissza feküdtek, a hátráló harcolóknak sietve ott kellett hagyniuk őket. Pavlovics peckesen odament a szélsőhöz.
- Na, te horvát kutya! Hát érdemes volt kekeckedni velünk? - Elővette revolverét, s fejbe lőtte.
Őrmesterei sorra homlokon lőtték a horvátokat. Egyetlen életben maradt társam, Kovács Feri barátom kezét a gyomrára szorította, s öklendezni kezdett. Akkor látott először ilyent. Még két szerb katona rosszul lett. Pavlovics megvetően horkantott, de a szerbekre tekintettel nem szólt semmit.
Az utca közepén, az egyik házban fény gyúlt ki, kisvártatva kialudt. Takaros kis polgári ház volt, végén nagykapuval, amely kocsi behajtó volt, mellette ívelt ablakok vakoskodtak. Az épület meglepően ép állapotban maradt, egy-két sor cserép hiányzott a tetejéről, valamint egy géppisztolysorozat nyoma éktelenkedett a falán. Századosunk rendkívül éber tiszt volt.
- Betörni a kaput! - ordította Pavlovics.
Hárman azonnal a bejárathoz nyomultak, vállal benyomták. A csapat becsörtetett az udvarra, a hátsó gangon át behatoltak a házba. Velük tartottam, nem tehettem mást. A középső szobában háromgyerekes család kuporgott. Az asszony hisztérikusan kiáltozott, s mellére rángatta egyik, ötéves forma lányát. A legnagyobb gyerek - tízéves fiú - a belső ajtónál állt, nem mozdult onnan. Az apa féloldalt nekünk, széken ücsörgött, jöttünkre vonakodva, megfordult.
- Magyarok vagytok? - rivallt rájuk Pavlovics.
- Igen - felelte meglepően nyugodt hangon a férfi, amiből azért kiérződött a remegés.
- Lődd le! - utasította a mellette álló Ferit Pavlovics.
Feri nem engedelmeskedett, még csak föl sem emelte fegyverét, rézsút a padlónak tartotta, mintha mázsás súlya lett volna.
- Lődd le! Ez parancs! - ordította a százados.
Feri Pavlovicsra nézett, és tisztán, érthetően ennyit mondott:
- Nem tudom megtenni, százados bajtárs... Nem tudok lelőni egy ártatlan embert! Mindegy, hogy magyar vagy szerb, nem tudom lelőni!...
- Átkozott magyar! Nem lehet bízni a fajtátokban! Rövidesen mindenhol sorra kerültök!
{p}
Előrántotta revolverét, és halántékon lőtte Ferit, aki elterült a parkettán. Önkéntelenül lehajoltam hozzá, megérintettem a sebét, mintha nem akarnám elhinni, hogy lelőtték. Ezután Pavlovics elsütötte revolverét. A családfő bedőlt az asztal alá. A fiú éles sikkantással rávetette magát apjára. Karagics villámgyorsan reagált. Vasalt csizmás lábával lerugdosta róla a gyereket, s két közlegénye rugdalni kezdte. Az asszony felzokogott, de nem mert elmozdulni a lányai miatt. Pavlovics intett, hogy hagyják abba. A kisfiú nem mozdult többet.
- Úgysem mozdul már - jegyezte meg látszólag unottan az egyik közlegény, Panics.
Ottmaradtam Feri holtteste mellett, megérintettem az arcát. Pavlovics rám pillantott, és fölállíttatott.
- Mindhármat! Ha nem teszed meg, magyar, akkor halál fia vagy!
Tulajdonképpen mindegy volt, ki teszi meg. Az asszony és a kislányok úgysem menekülhettek vérengző parancsnokunk és szolgái elől. Tudatomból elszivárgott minden emberi érzés. Akkor inkább gyorsan essünk túl rajta. Fölemeltem félautomata puskámat, meghúzni a ravaszt. A fegyver ugatva kattogni kezdett, ám nem az enyém. Az anya és a gyermekek rongybábuként rogytak össze, talán a pillanat törtrészéig se szenvedtek. Nem én lőttem. Valaki megelőzött. A halottakra meredtem, nem éreztem semmit. Olyan kábulat kerített hatalmába, mint aki nem lát, nem hall. Pavlovics fölkapta a fejét, egy ideig értetlenül állt ott. Aztán elégedetten mondott valamit, bajtársaim elborzadva hallgattak.
Egy hirtelen szőke hajú tizedes mögülem tüzelt a civilekre. Nem ismertem, korábban egy szót se váltottam vele. Borostás, mogorva arcú, középtermetű katona volt. Csak annyit tudtam róla, hogy Alexandarnak hívják. Feszült pillantásokat váltottunk egymással, majd Alexandar leeresztette AK-47-esét, és otthagyott.
Mindenestül fölforgattuk a házat. Kirángattuk a fiókokat a szekrényekből, széttúrtuk az ágyneműt, ledöntöttük a nagy, ódon tálalószekrényt, amiben régi családi porcelánkészlet volt. Gúlába raktuk, s elégettük a magyar nyelvű könyveket. Ízzé-porrá tört székek, letaposott gyermek fajátékok jelezték utunkat a ház belső két szobájában. A rongálásból éppúgy kivettem a részem, mint társaim, habár homályosak maradtak előttem a részletek. Mikor kiértünk az utcára, kitépték kezemből a fegyvert. Karagics hatalmas, kesztyűs kézzel kimért pofonnal térített magamhoz. Ajkamon kiserkent a vér, kisebb fokú agyrázkódást kaptam tőle.
{p}
Eszéket őrült dühvel támadták a szerb csapatok. Az ágyúzás összeomlasztotta az épületek nagy részét, a templom, az üzemek mind a bombák martalékává váltak. Miroszlav Radics kapitány, a vukovári mészáros emberei válogatás nélkül ölték a polgári lakosságot. Eszéken száznyolcvan embert likvidáltak. Az egyik lakható épület üdvarán fölállított tábori sátor ágyán feküdve, arra gondoltam, hogy magam is éppúgy felelős vagyok a gyilkosságokért, mint elöljáróim.
Körülöttünk győzelmi hangulat uralkodott, a harcosok még a katonai rendőrség, a vojna policija fehér derékszíjasainak látványától sem zavartatva, nacionalista dalokat énekeltek, és ugrálva táncoltak rájuk. A katonák fekete gyapjúsapkás csetnikek társaságában ünnepeltek.  Tudvalevő, hogy a horvát hadsereg bevonult a többségében szerbek lakta horvát tartományokba, amelyeket a szerbek ki akartak szakítani Horvátországból. Rövid időn belül további jelentős - immáron horvátok lakta - területeket elfoglalt. Sokan - szerbek, horvátok vegyesen - eltűntek a katonai akciók közben, és soha többé nem kerültek elő. Azonban Eszék egyike volt a legsúlyosabb harcok színtereinek, s amíg egységünk ott tartózkodott, még nem foglalták el.
Majd egyszer csak orosz beszéd ütötte meg a fülemet. Hosszú asztaloknál idegen egyenruhát viselő fegyveresek ittak együtt a szerbekkel. Rossz érzésem támadt tőlük. A tizedes, Alexandar, odaült mellém, és elégedetten feléjük biccentett.
- Orosz testvéreink segítségével kiűzzük a horvátokat az elfoglalt területekről! - harsogta gúnyosan a fülsiketítő zajban. - Önkéntesek. Moszkva nem tud róluk. Hivatalosan nem. Persze mit tudsz te a pánszlávizmusról! - horkantotta megvetően Alexandar. - Te, anyaszomorító magyar!
Tudtam egyet s mást a pánszlávizmusról, ráadásul az orosz nyelv sem volt idegen számomra - mint ahogyan a szerbhorvát sem -, szerettem is tanulni az iskolában, de mostanában kifejezetten rossz érzésekkel töltött el.
- Anyaszomorító. Ahogy mondod - ismertem el letörve. - De - tegyük hozzá - ki tudja, holnap meg én kit ölök meg: magyart, esetleg éppen szerbet!
Alexandar elhúzódott tőlem, közelebb ült a duhajkodókhoz. Megtűrték maguk között, sőt bizonyos viszolygással vegyes tiszteletet érdemelt ki tőlük rémtettével, amit még magam sem fogtam föl egészen. Annyit azonban már magamról is tudtam, hogy a bűntársa vagyok. Később rájöttem, Alexandar bizonyos tekintetben megóvott azáltal, hogy megelőzött engem, és ő ölte meg az anyát és két kislányát. De ez vajmi kevés volt mentségnek. A szerbek velem is elérték, amit akartak: magyart küldtek magyar ellen. Láthatóan össze akarták veszíteni egymással a bácskai és a baranyai magyarokat. Akkor szilárdan elhatároztam, többé nem fogok fegyvert magyarra. Nem hagyom, hogy bácskai magyar létemre baranyai magyart gyilkoljak. Talán még rokonaim is élnek e területen, melyet az itt élők éppúgy a magukénak éreznek, mint mi a Vajdaságot.