Lobogó tüzek melegénél

Betegsége miatt végigköhögte az interjút a Duna-parti hotel előcsarnokában, de felnevetett, amikor azt mondtam, miközben sorra húzta elő a papír zsebkendőt a táskájából, hogy venném megtiszteltetésnek, ha tőle kapom el az influenzát. Készültem "belőle", a róla írt cikkeket olvasva élőben mégis lenyűgözött az önmagát "bolondos Ikrek-jegyűnek" tartott művésznő szókimondó egyenessége.
- Töretlenül tökéletes pályájáról többször is azt nyilatkozta; részben annak köszönheti, hogy 1972-ig, amikor a frankfurti operához hívták, és férjével, gyerekeivel külföldön telepedtek le, itthon nem kapott lehetőséget. Az egyik nagynevű kolléganője meg is kérdezte öntől: "Ilyen fiatalon miért rontod még itt a levegőt?" Ha most kezdené, ismét megtenné ezt a lépést?
- Valóban "részben", mert sebészorvos férjem nélkül egyedül valószínűleg nem mertem volna belevágni. Hálás vagyok az égieknek a hangomért, amire felfigyeltek, de a tehetség önmagában kevés. Csak kemény munkával lehet érvényesíteni, ahhoz viszont biztos családi háttér kell. Ősszel leszünk negyven éves házasok, és a férjem, aki ma már a menedzserem is, kiváló apja volt fiunknak, lányunknak, nekem pedig nehéz kórházi munkája mellett is óriási támaszom. Nem kötelező udvariassági kör ez, amit minden alkalommal lefutok, hanem a színtiszta igazság! A kérdésére válaszolva: igen, ma is megtenném ezt a lépést! A kapuk ma már nyitottabbak, lehet szabadon jönni-menni a világban. Az én életem is arról szólt, hogy egyik országból, egyik szerepből a másikba léptem. De amióta itthon mesterkurzusokat tartok, látom, hogy a fiatal tehetségek helyzete ma sem könnyebb. Szűkösek, korlátozottak a lehetőségeik, kevés figyelmet és törődést kapnak. Külföldön azért valamivel jobb a helyzet.
{p}
- Mesterkurzusaival, melyeket itthon például az alma mater Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tart, immáron tiszteletbeli professzoraként az iskolának, megadatott a lehetősége, hogy átadja tudását, szakmai tapasztalatait. Teszi mindezt annak jegyében, hogy egy interjújában az emberi értékek közül a becsületet említette elsőként.
- Énektanári diplomám is van, és végtelenül szeretek tanítani! Kinyitni kis ablakokat, melyekben látom a szépség és tudás iránti vágyat, érzem a lobogó tüzek melegét. Hozzám sokan jönnek tanácsot kérni, én viszont soha nem beszélek mellé. Hiszen annyit hazudnak az emberek egymásnak! Ezen a pályán is! Édesapám felmenői - ugyanis Heinrich Évaként születtem - tisztességes burgerlandi gazdálkodók voltak. Az édesanyámé tisztaszívű erdélyiek. Tőlük tanultam, a becsület mindennél fontosabb, hogy az ember nyugodtan nézhessen a tükörbe, és ne egy hazug arccal szembesüljön. Az emberek általában hol ide, hol oda pendliznek. Én maradok középen, és próbálom összegezni a dolgokat.    
- Nevezték már utazó nagykövetnek, bolygó hollandinak, kultúrattasénak, világ- és világjáró sztárnak. Melyiket vállalja fel? Soha nem érezte, vagy érzi most két magyarországi unoka nagymamájaként fárasztónak a folytonos mozgást?
- Maradjunk a földön, ahogy realista férjem mondaná; magamat inkább világjáró sztárnak tartom, noha tudom, a legjobbak közé sorolnak. Egy nagykövetnek pedig kicsit többet kell tennie az országáért, minthogy énekeljen. A "bolygó hollandi" stílszerű, lévén operacím, és valóban életformám a folytonos utazás. Én kezdettől büszkén vállaltam a magyarságomat. Japánban, Brazíliában éppúgy, mint Amerikában, ahová Márai Sándor könyveket viszek ajándékba a barátaimnak. Nekem nagyon fontos, hogy magyar vagyok, és akár drámai szopránként, akár nemzetközi énekversenyek zsűritagjaként öregbíthetem a magyar ének- és zenekultúra hírnevét. Büszke vagyok arra is, hogy a barcelonai "Ki kicsodában" a katalánok között egyetlen magyar művészként említenek. Kitüntetéseim közül szakmailag a Bartók-Pásztory-, érzelmileg a Kossuth-, a Magyarság Hírnevéért kapott díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend gyémántcsillaga a meghatározó. Ha fogadásra megyek, ezeket mindig kitűzöm. Viszont leszögezem; nekem mindegyik becses, egyiket se adnám oda! Megtiszteltetés a bécsi operaház örökös tagjának, Ferencváros Díszpolgárának, egykori iskolám professzorának és Miskolc múzsájának lenni. A vándorélet a munkám része. Nem fáraszt, sőt, egyenesen boldoggá tesz, mert szeretem a változatos életformát. Ezt tart kondícióban amellett, hogy nem iszom, nem dohányzom, és próbálok egészségesen élni.
{p}
- A monacói hercegség fővárosában, Monte Carlóban van lakása tizenhét éve. De hol van otthon? És hogyan él a mindennapokban?
- Annak a városkának csodás a klímája! A teraszom a Földközi-tengerre néz, ha beteg a torkom, mint most is, a sós tengeri levegő pár nap alatt meggyógyít. De otthon itthon vagyok. Magyarországon értenek meg a legjobban, a gyerekeim is itt élnek. A férjemnek van egy budai lakása, időnként azzal ugrat; ha hármat kopogok, udvariasan beenged. Végre eljött az idő, hogy sokat lehetünk együtt, és reggelente együtt ébredhetünk! Szerényen, csendesen élünk. Szeretek olvasni, képtárakba járni. Van Gogh Napraforgóját, legyen bárhol is kiállítva, mindig megnézem, mert letaglóz a belőle áradó "lángoló őrület". Nálunk a férjem a pénzügyminiszter, mert tudja jól, a pénz engem sosem érdekelt. A mi pályánkon nem ezért dolgozunk, bár a kemény munka végül anyagiakban is mérhető. Nem vagyok költekező, célszerűen vásárolok, és ruhára költök a legkevesebbet. Ha megtehetem, melegítőt, sportcipőt hordok. Vendéglőbe nem szívesen megyünk a dohányfüst miatt, a hozzánk látogató barátainknak magam főzök. Könnyű ételeket, pedig igazából a rakott káposzta, fejtett bableves és rántott hús a kedvencem.
- Operaénekesnők sorsa, hogy szerelemesként tragikus körülmények között halnak meg a színpadon. Ahol ön állítólag jó néhány veszélyhelyzetet is átélt.
- Ajaj! Viszont olyanokat is, amikor majd meghaltunk a nevetéstől. Utáltam például Firenzében Toscaként kiugrani az ablakon. Billegő lécdeszkán kellett felrohannom emeletnyi magasságig, majd kiugrani a filmekben használt "rugalmas" üvegen át. A férjem, aki eljárt a próbákra, egyszer szóvá tette, miért futok olyan lassan, majd ő megmutatja, hogyan kell. Focista volt világéletében, ennek ellenére már a deszka közepénél leállt, mert nem ismerte a lendületet, ahogy ennek a lécnek neki kell eredni az ugrás miatt. A milanói Scálában meg éppen császárnét énekeltem darabbéli férjem, a császár előtt fekve, amikor hirtelen "pejng", átsüvített egy gomb a fejem felett, és a híres tenor fojtottan felordított: "Jaj, leesik a gatyám!" Akkora levegőt vett az áriához, amitől a nadrággombja az előadás kellős közepén lerepült. Amikor legördült a függöny, fetrengtünk a nevetéstől a színpadon.
{p}
- Mindig zsúfolt a programja, de ha nyár, akkor Operafesztivál Miskolcon, ahol harmadik éve művészeti igazgató. Szívesen vállalta?
- Igen! Magyarországon Miskolc nyújtotta először felém a kezét. Őszinte leszek, Budapestet vártam, ahol ez csak később történt meg, de az ember odamegy, ahol szükség van rá. Bármerre járok a világban, Miskolcot azóta mindenütt felemlítem. Ennek a fesztiválnak idővel legalább akkora rangja lesz, mint számos nyugati városénak. A miskolci fesztivál után "nagy dobás" következik: a Művészetek Palotájában először énekelem Magyarországon az Elektrát. Különleges feldolgozásban, sok fiatal magyar tehetséggel, végigturnézzuk vele az országot. Szerintem garantált sikerrel!

Pályakép
Marton Éva 1943. június 18-án született Budapesten. Férje Marton Zoltán sebész, gyermekeik Zoltán és Diána. A Liszt Ferenc Zeneakadémia után 1972-ig a Magyar Állami Operaház, 1972-től a frankfurti, 1977-től a hamburgi opera énekese, 1980-tól szabadúszó. Amerikában a New York Times Az év énekesének választotta 1981 és 1986-ban, 1982-ben az év művészének. A bécsi operaház örökös tagja, számtalan hazai és külföldi kitüntetés birtokosa, idén januártól Miskolc Múzsája.