Tévéjegyzet

Hétvégén azért egy kicsit lazábbak vagyunk. A gyerekek is - e sorok írója háromnak örülhet - tovább alhatnak, s afféle "rápihenésként" kora délelőtt még tévézhetnek egy kicsit. E szempontból tehát a szombat és a vasárnap különleges, érdemes szemügyre venni, mit is kap az óvodás meg a mini-tini néző a világdobozból.
Sok örömre nincs okunk. A különböző műsoradókból ömlő képfolyam a hatását eléri ugyan, hiszen a gyerekek a székbe ragadva lesik, amit eléjük borítanak (benne persze a "célcsoportnak" megfelelő reklámokat is), azon már viszont alaposan eltanakodhatunk, mit is kap igazából az a serdületlen ifjú.
Kezdjük a mindenki által elérhető sávokkal! Ami a közszolgálati tévét illeti, a szerkesztőket láthatólag szombaton és vasárnap reggel sem érdekli a család, hiszen itt "beszélgetős" politikai műsor van hattól kilencig, utána jön a - ki tudja, kinek szóló - Fő tér. A gyerek ilyenkor a távkapcsolóhoz nyúl, és a magyar lakásoknak legalább a felében a két kereskedelmi adót keresi - no, itt aztán óriási a baj. Szörnyek, csodatevő lények villódznak a képernyőn, maguk a történetek pedig majdhogynem kockáról kockára ugyanazok. Valami nagyon gonosz és nagyon csúnya lény (ember, állat, netán valami egyéb) valami nagyon gonosz és nagyon csúnya dolgot akar elkövetni, de jön az elemi erejű pozitív hős (az utóbbi időben egyre gyakrabban a szexideálnak tekintett darázsderekú lány), akinek kezéből sugarak, fejéből villámok csapnak ki, és legyőzi az ármánykodót. De ami közben látható... Hazug világ, hazug eszközök. Van persze másféle, szörnyektől mentes "betétfilm" is. Ilyen például a Frédi és Béni újraformált-modernizált változata - csak egy baj van vele, az egészből hiányzik az a szellem, ami az eredeti képsorokat meg "Rímhányó" Romhányi József szövegfordításait átitatta. A korábbi változatokhoz szokott fülünknek a mai napig ismerős: "kihoztam a kocsit a kőbölcső-kölcsönzőből, a kicsit meg a kőbölcsődéből", vagy netán "a mérkőzést vezeti a Nagy Vazul, igazul, s nem gazul, ha nem lazul". Elmúlt világ lenne ez? Igen. Nekünk - pontosabban gyermekeinknek - a nagy nézettségű csatornákon hétvégén szörnyek jutnak. És ha a felmérések igazak, akkor ezeket a kanálisokat nézi a "célcsoport" legalább kétharmada.
A kábeltévés vagy egyéb vevőeszközzel rendelkező családok számára ugyan bővebb a választék, de sokkal jobban ők sem járnak. Minden úgynevezett gyerekcsatornán a számítógépes animáció primitív képvilága uralja a programot: ordító hangok, üvöltő szájak közege ez - magam tíz perc után elviselhetetlennek érzem. A gyerekek viszont székbe szakadva lesik. A bátortalan, valamiféle minőségre törő próbálkozások (például Huzella Péter reggeli műsora a Duna Tévén, vagy a nagy ritkán ismeretterjesztéssel is próbálkozó francia rajzfilmek a Minimaxon) a nézettségi szűrőn fennakadva úsznak el a semmibe.
És akkor most jön a vége: ha a gyerekeket a tévé elé engedjük, sok örömre nincs okunk. Az imádni való Kisvakond kora lejárt. Ami van helyette, az rossz. Igen: rossz. Mi a hétvégén felállítottuk a pingpongasztalt, és együtt játszottunk. Az jó volt. Kívánom másnak is.