A kucsma

A történet szerint a szovjet írószövetségi tagok szőrmesapkát kapnak, de nem mindenki egyformát, a hierarchiában elfoglalt helyük alapján mérlegelik jogosultságukat. A főhősnek, a tizenegy könyvet jegyző Rahlinnak macskaszőr fejfedőt írnak ki, s ezt a megaláztatást nem tudja elviselni. Protekciót keres, de balul sülnek el a dolgai, végül teljesen bedilizik. Halálos ágyán mégis megkapja az őt megillető kucsmát, csakhogy már későn. Vojnovics elénk tárja a szovjet valóság teljes abszurditását, eszközeit tekintve joggal nevezhetjük a szatíra és az irónia nagymesterének. Nem is volt maradása hazájában: egy idő után feladta küzdelmeit, megunta az állandó zaklatásokat és kivándorló útlevéllel Münchenbe költözött. A változások szelével viszont újra visszatért szülőföldjére. Sapka című könyve 1988-ban látott először napvilágot Londonban, nálunk pedig A kucsma címmel a könyvfesztivál egyik sikere volt. (Geopen Könyvkiadó)

Következő oldalainkon részletet közlünk Vlagyimir Vojnovics:
A kucsma című regényéből.
{p}
Otthon Jefim lerakta a sarokba a táskáját, papucsra cserélte a csizmáját, és bement a nappaliba. Kukusa és Tyiska a tévé előtt vacsorázott, műkorcsolyát néztek.
Jefim letelepedett a díványra, és ő is nézni kezdte, de nem látott, nem hallott semmit.
- Liszik - kérdezte Kukusa -, nem vacsorázol?
Nem válaszolt.
- Liszik! - emelte meg a hangját Kukusa.
Nem hallotta.
- Liszik! - kiáltotta az asszony, immár idegesen.- Az kérdezem, vajjal vagy tejföllel kéred-e a pelmenyit!
- Tizenegy - válaszolta Jefim.
- Mi tizenegy? - Kukusa nem értette.
- Tizennyolc éve vagyok az írószövetségben, és tizenegy könyvet írtam - közölte Jefim. És elgondolkodva hozzátette: - Baranov meg csak egyet írt.
Anya és fia összenézett.
- Liszik - Kukusa kezdett nyugtalankodni -, nem buggyantál meg véletlenül?
- Nem - mondta Jefim -, ezt nem hagyom ennyiben. Ha beledöglök is, megkapom a sapkámat.
Felpattant, kinyargalt az előszobába, és farkasprém kucsmájával tért vissza.
- Tyiska, ugye tetszik neked a sapkám?
- Tetszik. - Tyiska lenyelte az utolsó falatot, és papírszalvétával megtörölte a száját.
- Akkor fogd - mondta nagylelkűen Jefim. - Neked adom. - Tyiska fejébe nyomta a fejfedőt. - Nézd, milyen jól áll.
- Te majd az enyémet hordod? - kérdezte Tyiska. Levette a sapkát, és maga mellé tette a székre.
- A tiédet? - kérdezett vissza Jefim. - A tiédet kidobhatod, elnyűtted már.
- És te miben jársz?
- Én majd kapok - mondta Jefim. - Ha beledöglök is, megszerzem, ami jár.
- Liszik, egyél - Kukusa az asztalra tette a tányér pelmenyit. - Ülj ide, egyél. És felejtsd el azt a sapkát. Az egészről én tehetek. Én hergeltelek fel. De felejtsd el. Vigye el az ördög azt a szőrmesapkát! Én magam veszek neked olyat, amilyen egyik éhenkórász írónak sincs. Veszek neked... na, ha akarod, ezüstrókát veszek neked.
- Nem! - kiáltotta Jefim. - Eszedbe ne jusson! Kikényszerítem belőlük! Csak jöjjön meg Karetnyikov, elmegyek hozzá, és...
Legyintett és sírva fakadt.
Jefim megbolondult. Először Baranovtól hallottam erről telefonon, azután Fiskintől, akivel az irodalmárok házában találkoztam. Egyre készültem fölhívni Jefimet, amikor egy reggel, még kilenc se volt, beállított hozzám Kukusa, olvadó hópelyhektől csillogó nyércbundában.
- Ne haragudj, hogy nem telefonáltam - mondta Kukusa. - Nem akartam, hogy bárki tudjon a találkozásunkról.
- Ugyan - mondtam -, ez nem fontos. Bocs, hogy még pizsamában vagyok.
- Ez most nem érdekes. Egyébként nagyon jó pizsama. Hol szerezted?
- A nővérem hozta Franciaországból.
- Van egy franciaországi nővéred?
- Nem, a nővérem Izsevszkben él. A Renault gyárral tárgyalt valamiről Franciaországban. Kérsz kávét?
- Nem, csak egy pillanatra ugrottam be. - És egészen más hangnemben folytatta. - A segítségedre van szükségem, meg kell mentened Jefimet.
Zavarba jöttem, és megkérdeztem, miről van szó, mitől kell őt megmentenem.
- Megbuggyant - mondta Kukusa. - Nem eszik, nem iszik, nem alszik, nem borotválkozik, nem mos fogat. Mindig ő csinálta meg Tyiskának a rántottát, most meg reggeli nélkül megy a gyerek az egyetemre.
- Hm, úgy tudom, a gyerek már huszonnégy éves, és egy rántottát ő is...
- Nem a rántottáról van szó - vágott a szavamba Kukusa -, hanem Fimkáról. Teljesen az agyára ment az a sapka. Már végigjárt minden főnökséget az Irodalmi Alapnál, az Írószövetségben, és mindenütt elutasították. Most fel-alá járkál, és egyfolytában ezt mormolja: "Tizennyolc éve vagyok az Írószövetségben, tizenegy könyvem van, háborús kitüntetésekkel rendelkezem." Én meg azt mondom neki: "Liszik, mi van veled, felejtsd már el azt a sapkát, ott egye meg a fene, ahol van!" Erre ő azt feleli, hogy ha belepusztul is, megkapja a sapkát, és egyre azt az ő Karetnyikovját várja. Csak jöjjön meg Karetnyikov, ő majd megmutatja nektek, ő majd rákényszerít benneteket, úgy táncoltok majd, ahogy Karetnyikov fütyül. Az a nyomorult Karetnyikov meg hol Mongóliában van, hol Portugáliában, nem is tudom, mikor van itt egyáltalán. Ó, istenem! - Szipogni kezdett, zsebkendő után kotorászott a zsebében. - És én, én tehetek az egészről. Én vettem rá, hogy harcoljon azért a nyomorult sapkáért, és most nem tudom leállítani. Mondogatom neki, hogy Liszik, na, kedvesem, na, kérlek, tíz ilyen sapkát veszek neked. Erre ő azt mondja: "Nem, tizennyolc éve vagyok a szövetségben, megírtam tizenegy könyvet, háborús kitüntetéseim vannak."
- Nem kellene pszichiáternek megmutatni?
- Talán - hagyta rám Kukusa. - De talán tényleg jobb lenne megvárni Karetnyikovot. Ha ő segít... De egyelőre... Azért jöttem hozzád... Menj el Fimkához, szórakoztasd egy kicsit, kérdezgesd, mit ír, mikor fejezi be. Az ilyen érdeklődés mindig jól hat rá.
{p}
Meglátogattam Jefimet, és pontosan úgy találtam, amilyennek Kukusa leírta. Lyukas térdű, gyűrött tréningruhában fogadott, sovány és borzas volt, arcát egészen a szeméig benőtte az őszes borosta.
- Szervusz, Jefim! - mondtam.
- Szervusz.
Elállta az utat, rám bámult, az arca sem örömet, sem bánatot nem tükrözött.
- Nem engednél be? - kérdeztem.
Bejött utánam.
- Leülhetek? - kérdeztem.
- Ülj le - vont vállat.
A szarvasagancs alatt, a sarokban álló karosszékbe telepedtem, ő megállt előttem.
- A szemészhez jöttem - mondtam -, gondoltam, benézek hozzád.
Udvariasan hallgatott, kisujja fekete körmét rágta, de semmi érdeklődést nem mutatott a velem folytatott társalgás iránt. Egy csomó érdekes dolgot meséltem neki. Beszámoltam a gyerekkönyvíró Filenkin huligánkodásáról, aki az alkotóházban az igazgató képébe öntötte a levesét. Jefim udvariasan mosolygott, és végezvén kisujjával, áttért a gyűrűsujjára. Nem érdekelték sem a dél-afrikai faji zavargások, sem Margaret Thatcher kormányának átalakítása.
Javasoltam, hogy térjünk át a sakkra, beleegyezett, de már a figurák felállításakor eltévesztette a király és vezér helyét, a partit pedig már a megnyitásnál elszúrta, pedig rendszerint sokkal jobban játszott, mint én.
Új partit kezdtünk, és megkérdeztem, hogyan halad a Műtéttel.
- Tizennyolc éve vagyok tagja az írószövetségnek, és tizenegy könyvet írtam - közölte Jefim, és lépett a vezérével.
Valószínűleg háborús kitüntetéseiről is beszámolt volna, de megszólalt a telefon. Jefim vezérét átraktam egy másik mezőre, a magamét pedig, leütésnek kitéve, szintén áthelyeztem.
- Mi? - kiáltott fel hirtelen Jefim. - Megjött? Mikor? Jó, köszönöm, minden jót, este hívjuk egymást.
Lecsapta a kagylót, felém fordult, és én megpillantottam a régi, bár borostás Jefimet.
- Hallottad - mondta teljesen föllelkesülve -, Baranov hívott. Azt mondja, megjött Karetnyikov.
Nem tudom leírni, ami ezután történt Jefimmel. Ugrált, rohangált a szobában, hadonászott, valami olyasmit dünnyögött, most aztán megtáncoltat valakit, ezután visszatért a sakkhoz, négy lépésben mattot adott, majd az órájára nézve megjegyezte, ideje indulnom az orvoshoz.
Eljöttem, örülve, hogy Jefim ilyen gyorsan kilábalt előbbi állapotából, bár nekem nem volt ebben semmi szerepem.
A továbbiakat részben magának Jefimnek a szavai nyomán, részben a történet többi szereplőjének ellentmondásos beszámolói alapján kell megírnom.
Távozásom után Jefim megfürdött, megborotválkozott, megtisztította és berakta a műfogsorát. E műveletek közti szünetekben telefonált, és végül sikerrel járt. Karetnyikov felesége, Larisza Jevgenyjevna már éppen elkezdte magyarázni, hogy Vaszilij Sztyepanovics nincs jól, és senkit sem fogad, ám ekkor felharsant a kagylóban az álbeteg hangja:
- Fimka! - süvítette. - Ne hallgass rá, fogj egy taxit, és öt percen belül legyél itt! Hozd a kéziratot is!
Karetnyikov a Vossztanyije téri magasépületben lakott.
Jefimnek Larisza Jevgenyjevna nyitott ajtót, zsíros krémmel az arcán, pongyolában, hajcsavarókkal a fején.
- Bújj be, ha már idejöttél - mondta nem túl barátságosan. - Vaszilij Sztyepanovics vár. Frakkban.
Jefim végigment a hosszú előszobán, elhaladt Nágya, a bejárónő mellett, aki éppen egy ingatag létrán állva seprűvel kotorta le a mennyezet alatt felfedezett pókhálót. Nágyán rövid, övvel összefogott kartonruha volt.
- Jó napot, Nágyenyka! - üdvözölte barátságosan Jefim, de fejét lehajtotta, elfordította.
Kitárult Vaszilij Sztyepanovics dolgozószobájának ajtaja, és Jefim előtt megjelent maga a házigazda, hosszú edzőnadrágban és nagy hasán kiégetett pólóban. Berántotta Jefimet, becsukta és vállával megtámasztotta az ajtót.
- Elhoztad? - kérdezte hangosan suttogva.
- El - mondta Jefim, és aktatáskájából előhúzott nem egy kéziratot, hanem egy kis üveg vodkát.
- Ennyi az egész?
- Itt a második kötet is - mosolygott Jefim, és táskáját kinyitva megmutatta - egy második üveg feküdt az alján.
- Remek fickó vagy! - dicsérte Vaszilij Sztyepanovics, és fogával kitépte a dugót. Zsonglőrhöz illő mozdulattal megcsavarta az üveget, a vodka felhabzott, és megtekeredett sugárban folyt bele a mohón kitátott szájba.
Lenyelve ily módon a vodka harmadát, a házigazda huhogott, krákogott, majd a vodkásüveget eldugta a könyvespolcon Marx A tőke című kötete mögé.
- Remek fickó vagy - ismételte meg nagyot fújtatva. - Lám, mit tesz a zsidó ész! Mért ellenzem én az antiszemitizmust? Mert a zsidó mérsékelt mennyiségben hasznos eleme a társadalomnak. Az én folyóiratomnál például én orosz vagyok, a helyettesem orosz, és ez így helyes. De már felelős titkárnak mindig zsidót alkalmazok. Az előző titkárom zsidó volt, a mostani is az. És amikor a KB-ban megpróbálták Rubinstein helyére Novikovot a nyakamba sózni, azt mondtam nekik: frászt. Ha azt akarjátok, hogy tovább csináljam ezt az igazi pártos irodalmi folyóiratot, hagyjátok békén a zsidóimat. Már harminchat éve vagyok szerkesztő, mindent túléltem, de még a kozmopolitizmus idején is mindig voltak nálam zsidók, ahol kellettek. És mindig tudták, hogy nem hagyom bántani őket. De tőlük is megkövetelem a hűséget. Behívtam Lejkint, elé raktam egy pohár vodkát. "Na, Nyomka, mondom, ha a történelmi őshaza felé kacsingatsz, a kérelem beadása előtt legalább egy fél évvel húzz el innen. Ha átversz, letépem a fejedet, aztán mehetsz, amerre látsz."
A nagydarab, testes Vaszilij Sztyepanovics karját hátul összefonva, pocakját kidüllesztve fel-alá járkált a szobában, akadozó nyelvvel beszélt. Amikor olyan helyhez ért beszéd közben, amelyet különösen sikerültnek talált, megcsapkodta a combját és felnyerített. Egyik témáról a másikra ugorva megkérdezte Jefimet, látta-e a cikkét.
- Hol? - kérdezte gyorsan Jefim.
- Mi van, barátocskám, nem olvasod a Pravdát? - kérdezte Vaszilij Sztyepanovics nem minden kajánság nélkül. - Látod, megcsíptelek. Jó, jó, ne félj, nem köplek be. Itt van - kapta fel az asztalról az újságot, és Jefim markába nyomta. - "Mindig a párttal, mindig a néppel". Jó cím?
- Hm - bizonytalankodott Jefim.
- Hmmm - utánozta Karetnyikov tehén módjára felbődülve. - Ne kínlódj, ne bőgj, így is látom, hogy fintorogsz! Nem valami nagy szám ez a cím, de egyszerű, és nincs benne semmi túlzás. Mindig a párttal, mindig a néppel. Mindig az egyikkel és a másikkal. És nem az, hogy... - Nem fejezte be gondolatát, felnyögött, az ajtóhoz rohant, és saját füleit megragadva háromszor beleverte fejét, mint valami idegen tárgyat, az ajtófélfába. - Gyűlölöm! - bődült fel, és a fogát csikorgatta. - Gyűlölöm, gyűlölöm és gyűlölöm! - Rosszindulatúan meredt Jefimre. - Ugye gondolod, kit-mit gyűlölök? Tudod, de félsz megsúgni. Ezt a mi hatalmunkat, a szeretettet, a szovjetet... gyű-lö-löm. - És ismét a falba verte fejét.
Hadonászva járkálni kezdett Jefim körül, és mintegy magában, mormogott.
- Íme, az emberi hálátlanság. A hatalom mindent megadott nekem, és én gyűlölöm. Ki lennék én nélküle? Senki. És vele ki vagyok? Író. Karetnyikov, a képviselő író, a kitüntetett író, a hős író, a kiemelkedő író. Pedig belőlem - cövekelt le Jefim előtt - úgy lett volna író, mint lekvárból várfal. Vaszka Karetnyikov író. Vaszkának kereskedőnek kellett volna lennie, mint a nagyapja, Tyihon volt. Tyihon Karetnyikov, bőr- és vasárus. Két saját gőzhajója volt a Volgán. Apámat meg, Sztyepan Tyihonovicsot éppen ezek miatt a gőzhajók miatt verték agyon. Én meg aztán a gyermekotthonban parasztira javítottam a származásomat, a Molotobojec című lapban Bivalij álnéven kezdtem írogatni. Elküldtem Gorkijnak a Fordulat előtt című elbeszélésemet, ő meg egyből berakta egy évkönyvbe. Eh, rohadékok, tönkretettétek Vaszka Karetnyikovot, írót csináltatok belőle! Gyűlölöm! - Megint az ajtófélfába akarta verni a fejét, de homlokát megtapogatva inkább letett róla.