Élet

Miben hittem akkor? S mitől? Hogy mitől, máig sem tudom. S hogy miben, az pedig napról napra alakul bennem, mind a mai napig. Semmi sem tudta elvenni a kedvem tőle. Az igenlésétől, a magasztalásától. Az iránta érzett csodálattól. A beteljesítésétől. Minél inkább telik az idő, annál biztosabb vagyok abban, hogy az élet maga mindennél több.
Az élet nem teljesítések halmaza. Azok elvárások. Magunktól, másoktól. Csakúgy mint a siker, a pénz, a tökéletes alak vagy egy még nagyobb képernyős televízió. Milyen furcsa, hogy a felismerés sokszor könnyebben éri el azokat, akiket az ÉLET - úgy, ahogy beszélni szoktunk róla - megpróbál. Még mindig alig hiszem, hogy érzékszerveink lustábban felelnek a meglévő csodára, mint a hiányra. Nem tudom, hol marad el a tudásátadás láncolatában a józan rálátás a mindennél többet érőre. Miért a korai életkorban halálos betegségben szenvedők, az elképzelhetetlen kóroktól fenyegetett piciny gyermekeket nevelők vagy a korán hátrahagyottak jönnek rá igazán, mit veszíthetünk?
A verseny, a versengés, a "többnek kell lennem nálad" állandó szorításában gyengül a látásunk, romlik a hallásunk, s a szívünk dobbanása is egyre gyakrabban botlik. Mit ad, mit hoz a magunkról, mint magáról az életről való elfeledkezés? Javakat? Biztonságot? A természet feletti győzelmet? Még mindig azt hisszük, hogy sikerülhet? Amit gyűjtöttünk, itt marad, ha megmarad. Biztonságunkat kerítések, bonyolult zárak, nagy erejű emberek kell hogy vigyázzák. S a természet? Időről időre megrázza magát, temeti az önhitt embert és alkotásait.
Nem győzhetünk. Csak magunkon. Egyenként. A minden bennünk alszik még.