Tévéjegyzet

Frei Tamás ezúttal darázsfészekbe nyúlt. A Dosszié stábja legutóbb Szíriában járt, abban az országban, amelyet az Egyesült Államok felvett a terroristák listájára. Frei azt az egyébként magától értetődő igazságot igyekezett a néző fejébe verni, hogy nincsenek terrorista népek, hogy a kérdéseket meg kell vizsgálni az arabok nézőpontjából is, hogy nem kéne papagáj módra ismételgetni az amerikai álláspontot. Szíriai riportját ennek a célnak rendelte alá. A különleges és szépséges ország sokak szerint a Közel-Kelet más vallásúak számára is egyik legélhetőbb arab országa. A dokumentumfilm nem esett bele abba a csapdába, hogy a turistákat csalogató nevezetességeket mutassa be, s valójában magáról az országról is keveset tudtunk meg. A vezérfonal a szír-magyar kapcsolat volt, amely mostanság nem túlságosan erős. Pedig, mint láthattuk, nekünk, magyaroknak még várunk is van ott! A világ legnagyobb keresztesvárát, a ma is lenyűgöző Crac de Chevaliers-t magyarok építették a XIII. században, méghozzá II. András király (tudják: Bánk bán, Aranybulla!) keresztesei.
De mire büszkeségünk igazán felhorgadna, meg is kapjuk a letolást: miért haragszunk az arab emberekre?! Mármost amennyiben Frei Tamásnak nincs ideje konzultálni magyar emberekkel, közlöm vele: Magyarországon senki nem haragszik az arab emberekre. (Amióta a kilencvenes évek lapos pillantású pénzváltói eltűntek a Váci utcából, még annyira sem.) A sajtóban és a hivatalos külpolitikában valóban van bizonyos egyoldalúság, és nemcsak 2001. szeptember 11. óta. S bár Európában nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali értelmiség is sokkal árnyaltabban gondolkodik, egészen odáig, hogy nemcsak ők, hanem a lakosság többsége is ellenzi az iraki háborút - a magyar tévécsatornákon mindig az amerikaiak igazsága kap hangot. Ezért Frei kiállása mégiscsak figyelemre méltó volt, mint minden, ami az árral szemben úszik. Nem is bízott semmit a véletlenre, szóban is megfogalmazta véleményét: ne higgyünk el mindent Amerikának. (Kösz', de továbbra is azt hiszem, hogy ezt nem nekünk kell az eszünkbe vésni.) Láthattunk az ügy érdekében felsorakoztatott, rokonszenves szír riportalanyokat, akik szimpátiával beszéltek a magyarokról. És fordítva: megkapó volt a magyar diáklány rajongása az arab népi kultúra és az emberek kedvessége, vendégszeretete iránt. Ezek bizony nagy értékek, csakúgy, mint az arabok hatalmas hozzájárulása az emberiség kultúrájához. Hiszen csodálatosat produkáltak az építészet, a csillagászat, a költészet, a filozófia, az algebra területén. Ami pedig a szabály- és törvényközpontú, szigorú iszlám rendszert  illeti, kinek van joga megítélni azt, amihez semmi köze? Más kérdés a valódi terrorizmus: az semmivel sem menthető. Még az ellenfél időnkénti terrorizmusával sem.