Van egy történetünk

Európa történelmének szégyenfoltja a boszorkányüldözés. A XIII. századtól a XIX. századig, hatszáz év alatt egymillió embert végeztek ki boszorkányság vádjával. A perek és a kivégzések döntő többsége a XVI-XVII. században zajlott. A reneszánsz művészetében gyönyörködő mai ember nem is gondol rá, milyen sötét, szenvedésekkel teli évszázadok voltak ezek az akkor élők számára. Vallásháborúk, szifilisz- és kolerajárványok pusztítottak. A sok bajra magyarázat kellett. A kor embere amúgy is szilárdan hitt a gonosz, az ördög létezésében, nem volt nehéz hát bűnbakot találni. Majdnem minden településen akadt egy-egy elhúzódva élő, magányos özvegyasszony, esetleg furcsa rigolyákkal, mogorva természettel, akire rá lehetett sütni a stigmát. Máskor a környékbeli javasasszony vagy bába szúrt szemet, aki ugyan emberek százait gyógyította meg főzeteivel, mégis, vagy éppen ezért, gyanússá vált. De olykor elég volt egy bosszúálló haragos, ment a feljelentés, s már meg is jelentek a pribékek s elhurcolták a nyomorultat. Működtek kifejezetten az ilyen nők üldözésére szakosodott boszorkányvadászok. Feljegyezték például Matthew Hopkins nevét, aki 1645-1647 között Essexben, Kelet-Angliában tevékenykedett, és két év alatt kétszáz nőt juttatott bitófára. Hopkins húsz shilling fizetséget kapott minden falutól, amelyet megtisztított a boszorkányoktól. Akkoriban ez jelentős összegnek számított. Karrierje 1647-ben groteszk fordulatot vett: őt magát is boszorkánymesternek találták, és felakasztották.
Az elfogott szerencsétlen nők - és kisebb számban férfiak - legtöbbször már sóvárogtak a megváltó halálra. Mert perük során a legkülönfélébb próbáknak és kínvallatásoknak vetették alá őket, amelyek csak elenyésző esetben végződtek számukra kedvezően. Pedig a boszorkánybíró előszeretettel játszotta meg a pártatlant. Képmutatóan módot adott arra, hogy a vádlott tisztázza magát. Az első kérdés az volt, hisz-e a boszorkányokban. Erre nem lehetett jól felelni: ha igen, akkor ő is az, ha nem, akkor a szent inkvizíciót vádolja, hogy ártatlanokat üldöz... S ezután jött a tortúra. Legenyhébb szerszám volt a hüvelykszorító: a présbe a vádlott két hüvelykujját szorították bele. Aztán a lábat gyötörték meg a spanyolcsizmában.  Végül máglya vagy akasztófa.
Most figyelemre méltó elmélettel állt elő egy harvardi professzornő a boszorkányüldözések okaival kapcsolatban. A Múlt-kor történelmi portál idézi Emily Oster véleményét, mely szerint a történelemnek ez a szégyenletes folyamata a klimatikus viszonyok erőteljes megváltozásával magyarázható. A kutató részletesen, évtizedről évtizedre haladva követte az éghajlati viszonyok és a lezajlott perek számának alakulását. Oster arra a következtetésre jutott, hogy 1520 és 1770 között, az úgynevezett kis jégkorszak idején kiugróan magas volt a boszorkányperek száma. A hideg, a rossz időjárás miatt nagyon rossz volt a termés, ami éhezéssel, nyugtalansággal járt - felelős kellett. Erre fizetett rá sok százezer szerencsétlen nő.