Édenkert a víz alatt

Nem elég, hogy úszni nem tud, ráadásul még ragadozó is a szerencsétlen. Keserves kenyér az övé, már régen ki kellett volna pusztulnia mint a törzsfejlődés egyik zsákutcájának. Nem így történt, a sárkányfejű hal ugyanis napja nagy részét mozdulatlanul tölti, a moszatok pedig szépen rakódnak rá. Egészen addig, amíg teljesen be nem lepik. Ekkor már szakasztott olyan, mint egy darab kő, s a halak sem tartanak tőle, óvatlanul a közelébe úsznak. A sárkányfejű halnak már nincs is más dolga, mint hogy szépen kitátsa a száját...A természet eme csodájával Kenéz György ismertet meg. Már órák óta hallgatom, amint nagy-nagy lelkesedéssel mesél élete szenvedélyéről - a búvárkodásról, kalandjairól az Adriánál, a Vörös-tengerben vagy éppen a Karibi-szigeteknél.
Miként kezdődött? A fővárosi vasutascsapatban vízilabdázott, amikor a barátja egy nap a kezébe nyomott valamit:
- Ezt nézd meg!
Furcsa alkalmatosság volt, saját maga eszkábálta: leginkább egy búvárszemüvegre hasonlított... Kenéz György felvette - s átlátott vele a medence túlsó partjára. Hiszen ez nagyszerű!
Délután már a téglagyári tavaknál merültek.
Hamarosan szereztek a tűzoltóságtól egy lélegzőkészüléket, s attól kezdve, ami szabad idejük akadt, azt a víz alatt töltötték. Járták a hazai vizeket, folyókat, tavakat, mert - ahogy Kenéz György fogalmaz - akkor még volt mit nézni bennük. A soroksári Kis-Duna-ág különleges halait említi például, vagy a tatai meleg vizű Fényes-forrást, ahol huszonöt méter mélyen trópusi növények telepedtek meg.
Amit látott, azt másoknak is meg akarta mutatni. S ha mások nem jönnek utána, majd felhozza ő az élményeit: fémtokot erősített a fényképezőgépére, és fotózni kezdett a víz alatt. Sőt, hamarosan filmezni is! Első alkotását az Adria élővilágáról - mert, amint lehetett, indult a határon túlra - sikerrel mutatták be az akkoriban induló Magyar Televízióban.
{p}
Következtek a trópusok halban bővelkedő vizei.
- Az maga az édenkert! - áradozik.
A polipok például, említi ötletszerűen, amelyek eszközöket használnak a kagylók szétfeszítéséhez. A korallok, a színpompás halak - minden, minden, ami a vízben található.
Akkor már csak kiparancsolni lehetett a vízből. Hét közben a rádiónál kereste a kenyerét, műszerészként, a hétvégeken és a szabadsága alatt járta a vizeket.
Kedve csak akkor hagy alább, amikor a változásokról kérdezem. Mert az bizony riasztó. A Vörös-tengert hozza példaként, amelyből bányásszák ki a korallalapzatot, hogy házat építsenek belőle. Mindenütt a természet elleni bűn volna az ilyesmi, de ott különösen az, hiszen annak a tengernek az élővilága egyedülálló. A jelentős párolgás következtében sótartalma néhány tizeddel magasabb, mint az Indiai-óceáné, ami élőlény itt megtelepszik, az máshol általában nem.
Vagy említheti a kedves Adriáját, amely szintén pusztul. Plavnik szigetének egyik víz alatti barlangjában maga fedezte fel és örökítette meg, hogy a ritkaságnak számító algakorallok a végüket járják. Mert a nagyvárosok szennye jóformán tisztítás nélkül érkezik a tengerbe.
Az Adria egyébként is fájó pontja Kenéz Györgynek. Ma már csak vezetővel merülhet, máskülönben kilencvenezer forintnak megfelelő illetéket kell fizetnie. Ahogy ő nevezi: büntetést. Nem is aprózza már pénzét ilyesmire, inkább ritkábban utazik, de akkor messzebbre.
Mert hiába múlt el már hetvenéves, szenvedélyéről nem mondott le. Napokon belül ismét útra kel, célja megint Indonézia. Társasággal indul, búvárokkal, hajót bérelnek majd, s egy hónapra övék a világ. Hogy lesz-e következő út is? Nem tudja. Legfőképp attól függ, össze tud-e kuporgatni még egy útra elegendőt a nyugdíjából. Mert ha igen - a kérdés nem kérdés!