Mi

Mi ketten is - mint egy igazán nekünk való ajándékot - kérdések nélkül fogadtuk el. Pedig lett volna okunk kérdezősködésre. Annyira máshonnan jöttünk. Egykorúak és lányok voltunk, más hasonlót azonban erőnek erejével sem tudtunk volna családjainkban vagy korábbi élethelyzeteinkben találni.
Nagylányságunkban annál inkább. Mindketten már kicsi korunkban nagyra tarthatók lettünk. Egymásról pont annyit tudva, mint bárki tudhatott rólunk, aki az újságokból vélt ismerni bennünket. Már nagyok voltunk, amikor először találkoztunk. Talán az egyszerűség volt, ami baráti vonzalmunk alapja lett. Igen, egyszerűek voltunk. Könnyed nyíltsággal adóztunk a másik egyszerűségének. Dicséretek nélkül adott elismerést minden szavunk a másiknak. Mérlegelés nélkül voltunk bolondozók, esendők, gondolkodók, ha együtt voltunk. Öt percben vagy órákon át - csak jó történt köztünk.
Újra és újra összefutnak életünk szálai. Anélkül, hogy mindennapos barátság kötne össze bennünket, lényeges dolgokat tudunk egymásról. A megmagyarázhatatlanságot csak erősíti, hogy ebben sem kellett megegyeznünk. Anélkül is tudjuk, nem volnánk képesek alkalmatlanok lenni egymás életében. Bizonyosság ez, melyhez egyetlen feltett kérdés sem kellett. Tudjuk. Mások nem. S még sok mindent nem tudnak, amit mi igen. Mert ismerjük a dobogók magasságát, erőink kihasználhatóságának határtalan korlátait, az újrakezdések mámorát, a folytatások szorításait, az eredmények értékrendjének különbözőségeit, az építőnek látszó kritikák ostobaságát, a bennünket mindig "nagyra tartók" szeretetlenségeit, mint ahogy az adrenalin biztos jelzéseit, a Himnusz idegenben nekünk játszott hangjait, a társra vágyás minden magányos percét a győzelem meghatározó pillanatai közben is. Mára mindketten ismerjük a férfit. A hozzá fűződő érzelmet, mert nem ismerjük a félelmet, hogy elveszíthetjük magunkat benne. Ezer és eggyel több ok arra, hogy mindig értsük egymást, s mi akárhol, akárhogy találkozunk, megnyilvánulásaink tisztán hordozzák azt, amilyen ő, amilyen én vagyok, s azt, amit mi együtt jelentünk. Ezért örültem, hogy a televíziós Névshowr-ban - amikor a közelmúltban egy tempóval megelőzve engem, születésnapos lett - saját dalommal okozhatok neki örömöt. Izgultam. A ruhámba rejtett, "ünnepi csomagolt" aprócska ajándékkal kezdtem énekelni. Csillogott a szeme, az enyém is. Az éneklés közben elővarázsolt, tenyeremen tartott kicsinység jelére felállt, érte jött. Arcunk összeért. Másodperc töredékéig látható, évszázados beszélgetésünk a dal folytatásába simult. Dr. Buday-Gyarmati Andrea, mert már így szereti hívni magát, az ajándékkal magával vitte gondolatban átadott jókívánságomat: "Éltesd magad - sokáig. Nagyként, aki vesztesként is mindig győztes maradtál."
A dal még hátralévő sorait énekelve tudtam, megint találkoztunk. Csak mások nem tudhatták meg, mert a tévések kivágták. Felvették ugyan a jelenetet, de adásba nem került. Rövidebb lett a dal, s mások kevesebbek - történetünk egy igaz darabkájával. Ki tudja, mikor lesz legközelebb ilyen alkalom?