Szederkényi babérok

Ez azonban minket nem zavart. A néni belefeledkezett az előadásba, én pedig a gondolataimba. Hol vannak már azok az idők, mikor minden falunak megvolt a saját színtársulata? Jómagam már csak családi legendákból tudom, mekkora esemény volt hajdan egy-egy előadás. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, és ünnepeltek. A jól sikerült darabokkal aztán szekérre pattant a társulat, hogy a szomszéd falvakban is learassa a babérokat. Vajon mi terem 2005-ben a szederkényi iskola amatőr színészeinek? Figyelem őket, akad köztük kifejezetten tehetséges is. Megérdemlik közönségük vastapsát, a büszke szülők elismerő pillantásait és a mellettem ülő néni lelkesedését.
A XXI. század csemetéinek nagy áldozatot kell hozni színdarabjukért: különórák, felvételi előkészítők, nyelvleckék közé kell beilleszteniük próbáikat. Csoda, hogy e teljesítménykényszer uralta világunkban akad még gyerek (és szülő), aki fontosnak tartja a lélek épülését és a kulturált szórakozást. Mint ahogy az is csoda, hogy van még falu, ahol a jó cél érdekében össze tud fogni díszleteket alkotó festőművész, jelmezeket készítő varrónő és az egész csapatot mozgató öregúr, a darab rendezője, a nyugdíjas magyartanár, Noll Valter.
Hallgatom a tiszteletreméltó férfit, amint megköszöni a közreműködők segítségét. Elszánt, csupalélek ember lehet, akinek élete az irodalom. Üdítő látni, ahogy megasztáros, valóságshow-s életünkbe valódi, emberi produkciót csempész. Nem kérdés, a köszönet leginkább őt illeti. Maradjon még sokáig és folytassa küzdelmét.