Tévéjegyzet

Hogy miért van Desszert oly ritkán és miért van A rettegés foka minden héten - ez egyike azoknak a rejtélyeknek, amelyek elé az RTL Klub magyarázatot nem adva állítja a nézőt. Értjük, értjük, hogy nem ugyanazon rétegnek szánják e két műsort, de mély szomorúság fog el bennünket a gondolatra, hogy netán jobban érdekli az embereket az utóbbi. Az újságírónak szakmai kötelessége az empátia, de ha megfeszülök, akkor sem tudom elképzelni, hogyan jár azoknak az embereknek az agya, akik szívesen nézik, amint más emberek marhaszemből, nyers veséből stb. összeturmixolt italt isznak, majd hánynak. Én biztosan nem innám meg még az állítólagos ötmillió forintért sem, amiért ezek a félsztárok és negyedsztárok megteszik, csakúgy, mint a patkányoktól nyüzsgő koporsóba befekvést vagy a kukacos nyers hús zabálását. Persze ezeknek a félig ismert akárkiknek nyilván a médiaszereplés is számít. Igazán csodás érzés lehet, ha a közértben összesúgnak a háta mögött: "Te, ez nem az az izé, aki kihányta a marhavért?" Egy ilyen pillanat nyilván mindent megér... Mellesleg: Janics Natasa és Kokó vajon miért vállalta ezt az égést? Tényleg ilyen mágneses bűverőt jelent a tévé? Vagy elhitték azt a hülyeséget, hogy most megmutathatják bátorságukat, vagányságukat? S amikor az ember már végképp úgy gondolja, hogy baltával kell kikapcsolni a készülékét, akkor véletlenül rákattint a Desszertre, mint én a múlt héten - és ott marad, leteszi a baltát. Kepes András tud valamit, amit rajta kívül csak Vitray tud. Finom, szellemes csevegés, kellemes csipkelődés, jó ízlés. Erre a műsorra is áll, amit Thomas Mann az irodalommal kapcsolatban mondott: irónia és szeretet. Kepes tökéletes arányérzékkel adagolja mindezt. Legutóbb pedig nem is voltak különösebben rendkívüli vendégek, mégis végig szórakoztató, érdekes volt a velük való beszélgetés. Ízletes, mint egy gyümölcssaláta.
Két művész, egyik a csúcsról lefelé, a másik felfelé tart. Kováts Tibor, a negyvenes táncos és Keszei Bori, a huszonéves operaénekes. A harmadik egy fura bogár: Némedi József, a békéscsabai postás, aki a Legyen ön is milliomos!-ban egyszer húszmillió, egyszer meg négymillió forintot nyert. Hogyne lenne furcsa fickó, mikor a tudás, a műveltség a mániája? Manapság! (Bár az ő esetében ez pénzt is hozott a házhoz, azért ez nem jellemző - mondanám az elszánt fiataloknak, ha nagy hirtelen rávetnék magukat a könyvekre meg a zongorára...) Ez a három ember meg a műsorvezető beszélgetett, sztorizott, ezúttal a szokásos belterjes jópofizás nélkül. Beszélgettek pályáról, operáról, balettről, postáról, fogyókúráról. Meg arról, amikor Domingo elsírta magát, mert a második felvonás közepén elment a hangja, s ezért lefújta az előadást. Senki nem ment haza a nézőtérről, ezért visszatért, és befejezte - tomboló közönség előtt. És arról, hogy egy beteg kisgyerek szülei átélik a poklot és a mennyet - és senkivel nem cserélnének. És csevegtek és nevettek, és nevettünk. Nem történt semmi rendkívüli. Csak éppen azon ritka órák egyike telt el, amikor az ember nem sajnálja, hogy feltalálták a televíziót.