Emlékek a nagymamáról

Pető Andrea történész-szociológus drótpostán levelet kapott Ausztráliából. László Strasser nevében Pauline azt kérdezi tőle, tudna-e segíteni férjének, aki nagymamája után kutat, Mellerné Miskolczy Eugénia bátorságát, a békéért és szabadságért folytatott tevékenységét akarja megörökíteni.
Pető Andrea tudott Mellernéről. Élettörténetében az ragadta meg, hogy a gyülekezési tilalom után is tartott feminista gyűléseket. Aztán jöttek a nyilasok, elvitték, és agyonverték vagy lelőtték. Pauline megígérte a budapesti kutatónak, hogy postán eljuttatja a birtokában lévő anyagot Budapestre. És legközelebb József Attila halálának okairól elmélkedett. Hogy miért éppen a tragikus sorsú költőről? Azért, mert Mellerné volt a felelős kiadója annak a tiltakozó röplapnak, melyet József Attila 1932-ben Illyés Gyulával együtt írt az illegális kommunista párt vezetői, Sallai Imre és Fürst Sándor halálbüntetése ellen.
Megjött a küldemény Ausztráliából. A fotográfiákról megtört, fekete ruhás, szemüveges néni nézett. Összehasonlítva a Palatinus strand belépőjének fiatalos, hetyke arcképével, a kontraszt jobban vádolja a Horthy-rendszert, mint bármi más. Meddig mehettek a Palatinusra zsidók? Pauline sose említette - és egyetlen dokumentum sem -, hogy Eugénia zsidó volt. Közben a Magyar Vöröskereszt keresőszolgálata is beindult. Információik szerint Meller Artúrné túlélte a háborút, és 1945. október 12-én a Városmajor utca 21. szám alatti házban árvaszéki gondnokság alá helyezték. Pető Andrea másik szálon is elindult, de keresési kérelmére a Mazsihisz nem tudott válaszolni. (Nem véletlenül, hiszen a családtagok 1920-ban lutheránusok lettek.) Még egy kapaszkodó: Mellernétől a kistarcsai internálótáborból jött az utolsó lap. Ám a fogva tartottak listája sehol sincs meg. A Fővárosi Levéltárban őrzött levélből kiderül, hogy férje, Meller Artúr 1938-ban meghalt. A XII. kerületi elöljáróságon a még általa vett ingatlan tulajdonlapjára 1944-ben bejegyezték, hogy zsidó. A dokumentum szerint 1945. augusztus 13-án Mellerné újjáépítési hitelért folyamodott, de nem volt "hitelesíthető", mert a kérvényt nem saját kezűleg írta alá. Nem is tehette, mert nyoma veszett. A Vöröskereszt szerint viszont előkerült, úgyhogy 1945. október 12-én "papíron" gondnokság alá vették: a fia, Meller Vilmos lett édesanyja gondnoka.
{p}
Pető Andrea nyomozás közben "talált" egy unokát a Pasaréti úton. Bejelentkezett hozzá. Meller András elmesélte, hogy nincs mit elmesélnie. Nincsenek történetek a nagymamáról. A fájdalmas történeteket szülei valószínűleg elhallgatták. És nem beszéltek a nagymama munkásságáról sem. Anyja és apja a háború végén, bujkálás közben ismerkedtek meg, de az esküvővel addig vártak a felszabadulás után, amíg csak lehetett, mert reménykedtek benne, hogy Mellerné visszajön. Nem jött. Előkerült az Ausztráliában élő másik unoka is. Zsuzsa hosszú levélben írt arról, milyen is volt a nagymama. Csakhogy a nagyszülők családi életéről ő sem tud semmit. Szerinte nagymamája csupán egy "felelős értelmiségi" volt, nem politikus. Halovány emlékei vannak, s egy fénykép, ahol sok ismeretlen nő ül, és a nagymamája beszél nekik valahol valamiről. A nagypapáról elég lehangoló képet fest. A nagymama viszont agitált a szociális igazságosságért, mint SZDP-tag. A családi ünnepeket ugyancsak kávéházakban tartották, sokan összejöttek és beszélgettek - s volt jégkrém. (Mert mi is fontos egy kislánynak...)
Pető Andrea azt mondja, a felejtés sajnos eléggé általános. Az elfogadott emlékezési keret 1945 után csak a kommunizmussal lehetett kapcsolatban. Mellerné ugyan a Sallai-Fürst-ügyben jó pontot szerzett, de azzal, hogy szocdem volt meg feminista, gyanús polgári háttérrel, plusz még zsidó is - ez már túl sok volt. Pedig éppen a "legjobbkor", ellenállás közben halt meg.
Az egyetlen kép, ami a Feministák Egyesületének két világháború közötti működéséről megmaradt, Mellernét ábrázolja. Előadást tartott a városházán. Arról pedig már csak a legenda szól, hogy amikor érte mentek, az aláírási íveket egyszerűen megette, hogy ne lehessen róla a neveket azonosítani. És amikor brutálisan kényszerítették vallomásra, azt mondta: "Bocsánat, kicsit süket vagyok már, nem hallom."
Mellerné Miskolczy Eugéniát legalább mi ne feledjük el.