Padkaporos hagyományok

Váltott néptáncosok ropják a kiskunfélegyházi főtéren, míg a fák árnyékában, biztos távolból leselkedik a közönség: csak nehogy minket is megforgassanak. Színpadon a Padkaporos táncegyüttes, amely már hosszú ideje gyűjti és élteti a néphagyományokat - ezúttal a nagy utcai mulatságot próbálják tető alá hozni, biztatnák a jelenlévőket, ropják velük ők is -, de a jó nép szégyenlős. Egyetlen kislány hajlandó táncra perdülni, de ő is inkább a meghajlásban jeleskedik. A zenekar leáll: ami nem megy, nem erőltetjük. Majd mulatunk mi a magunk kedvére. De nem az utcán, hanem odabent, a táncházban.- Kell egy-egy olyan ember, aki a hagyományok ügyét a hátán viszi - véli Gulyás László, az együttes vezetője. Régen sem történt másképp: akkor is voltak, akik az ünnepi alkalmakat létrehozták, és voltak mások, akik részt akartak venni. A hagyományőrzés ma egyrészt kutatásból áll: múzeumokban, könyvtárakban előásni a régi ruházatot, szövegeket. Utána ezeket be kell tanulni, és ekkor jön a java: úgy eljátszani, hogy abban az előadó is örömét lelje, és megnyerje a játéknak a nyitott közönséget.
Az együttes nevét a padkaporos bálokról nyerte: az új tanya földpadlóját a fiatalok táncolva döngölték le, úgy, hogy még a kemencepadka is poros lett. A Padkaporos húsvétkor régi szokás szerint locsolkodik, és karácsony előtt betlehemeznek - az öregektől tanult régi énekeket, verseket egyre több helyre hívják, várják Kiskunfélegyházán. A hagyományőrzőnek pedig különleges élmény dudaszóval vonulni egy füstös, téli városon át, vagy farsangi menetben vidám tréfákat űzve kergetni el a telet.- Megőrizni a sajátosságokat, amelyekben különbözünk másoktól, erről is szól a hagyományőrzés - mondja Gulyás László. - Ha összejön száz mazsorettcsoport a világból, azok mind egyformák lesznek. De száz néptáncegyüttes, az egészen más.
Itt, a félegyházi főtéren két tánccsoportnak is sikerül felforrósítani a hangulatot. Úgy tűnik, a hagyományokra volna igény, csak nem úgy, hogy magunk is beszálljunk. Újabb próbálkozás: a padról egy fiatal hölgyet próbál táncba csábítani egy táncos, de nem áll kötélnek. Ez a rákfenéje a hagyományőrzésnek: aki tudja, csinálja, aki nem tudja, szégyelli - így aztán el sem kezdi. Holott néptáncot szinte bárhol tanulhatunk, seregnyi alapszintű művészeti iskola áll a rendelkezésünkre.
A színpad kiürül. Rövid pihenő után a művelődési házban folytatódik a mulatság, ahol már nincsen közönség, csak a saját örömükre ropják helybeliek és vendégek. Hiszen a néptánc - ahogy ma gondolunk rá - színpadi műfaj, de igazi célja ugyanaz, mint minden táncnak: hogy örömöt okozzon annak, aki járja. A zenekar készülődik, egyre többen vagyunk. Nincs körülményeskedés, nincs oktatás, csak elindul a muzsika, és ki-ki párja után néz. Otthonosan mozdulnak kezek és lábak, az ember óhatatlanul megirigyli ezt a természetességet. Éppen ezért néz úgy, mint a múzeumban: a hagyományokban való jártasság, a tánc könnyedsége innen, a kispadról elérhetetlennek tűnik.