Színésznő a katedrán

- Törvényszerű, hogy a művészek, gazdag életpályával a hátuk mögött, előbb-utóbb katedrát kapnak?
- Nagyon kerek a sorsom. Különös ajándéknak tartom, hogy én, aki gyerekfejjel balettosnak készültem, majd végzős gimnazistaként tanárnak, aztán eltöltöttem a színi pályán 35 esztendőt, visszakanyarodhattam életem elejére, és egyszerre minden vágyam teljesült: balettintézetben balettnövendékeket taníthatok színészi játékra. Ráadásul nagyszerű mesterek vesznek körül, hogy csak Dózsa Imre főigazgató, és a tanárok, Sebestén Katalin, Szőnyi Nóra, Bretus Mária, Fodor Antal, Forgács József, Szakály György nevét említsem.
- Hogyan került egy színész közéjük?
- Kazimir Károly halála után árván maradt a katedra, éppen öt esztendeje kerültem a helyére. Akkor még nem szerepelt az órarendben a színészi játék, három éve vívta ki magának ezt a rangot, mégpedig nem gyakorlati, hanem elméleti tantárgyként. Hetente kétszer vagyok együtt heted-nyolcadévesekkel, két osztályt viszek egészen az érettségiig. Egyébként régebben is részesültek hasonló képzésben a növendékek, de nem mindenki. Bánki Zsuzsa, majd Kazimir is csak alkalomszerűen és csak néhány fiatallal foglalkozott. Én elejétől fogva azon voltam, hogy mindenki számára legyen kötelező a színészi játék. Szerencsére az iskolavezetés is ráérzett ennek fontosságára és nem kezeli melléktantárgyként.
- Hát a diákok?
- Tíz éven át nagy szigorban élnek. Reggel fél nyolckor már a tükör előtt állnak, délután részt vesznek a tanórákon, este pedig fellépnek az operaszínpadon. Mondhatni: egész napos terhelés alatt vannak, fontos, hogy valaki ébren tartsa bennük a gyermekiséget. Ezért is találtam ki azt, hogy "fejre állítom" őket. Amit a lábukkal már tudnak, azt kérem a szájukkal. Vagyis a ritmuson, a beszéden keresztül közelítek hozzájuk, természetesen sok-sok játékkal fűszerezve, a magyar és a világirodalom remekeiből kivett rövid jelenetek segítségével.
{p}
- Egyúttal alapműveltséget is szerezhetnek...
- Pontosan. Előkerült már Shakespeare, Moliére, Molnár Ferenc, Szép Ernő, s nem csak a műveikből kiválasztott részletekben mélyedünk el, hanem érintjük az életrajzukat, munkásságukat is. Ilyen alapos felkészüléssel nagyszerű vizsgák jönnek létre, ha érdekli, meg tudom mutatni videofelvételről. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a növendékeim profi szinten teljesítenek.
- Szigorú tanár?
- Nem. Nézzen csak rám... Van egy trükköm, amit a gyerekek nem tudnak. Amikor először találkozunk, mindegyikükről felírok valamit, szőke, kék szemű, alacsony, mély hangú stb. Amikor kiosztom szerepeket, mint egy puzzle-t, úgy illesztem össze őket, ki, melyik figurát tudná jól eljátszani. Ezután felolvastatom velük a szöveget és a hangjuk alapján döntök. Nemigen szoktam tévedni... Mindehhez mély pszichológiai érzék kell, ami valószínűleg a színész mesterség során ragadt rám, mivel nem végeztem tanárképzőt.
- Még nem késő...
- Legfeljebb egy DLA (kisdoktori) megírására vállalkoznék. Három műanyag szék, ez lenne a címe. Óráinkon üres térben csupán három műanyag szék szolgálja a játékot, semmilyen kelléket nem adok a kezükbe. És mégis látni, ahogy teával kínálják egymást, vagy lavórban mossák a kezüket. Ha kérdezik, mikor kapják meg a tárgyakat, azt mondom, majd a vizsga előtti napokban, de ez persze nem igaz, s mivel így is tökéletesek a gesztusaik, a végén kénytelenek elfogadni a helyzetet.
- Tárgyak nélkül nehezebb játszani?
- Nem nehezebb. Akinek ez a szakmája, így is képes a játékra. Tapogatózva indultam el ezen az úton, diákjaimtól tanulva kezdtem felépíteni egy metodikát. Az eddigi eredmények azt bizonyítják, jó irányba tartunk. Amíg a táncban mindenkit csendre intenek a mesterek, addig én a színészi játék során állandóan beszéltetem őket.
{p}
- Saját színészi eszközeiből is átad valamit?
- Természetesen. Ötven szereppel a hátam mögött van miből továbbadom tapasztalatokat. Az is előfordul, hogy egy rosszul formálódó alakításból sikerül jobbat kihozni, pusztán azzal, hogy megmutatom az alkalmas színészi játékelemeket, melyek legtöbbször a humorra és helyzetkomikumra épülnek. Tulajdonképpen a beszédet mutatom - az ő eszközeikkel. Majdhogynem balettozom. A kezemmel lendítek egy "hosszú utat", ez azt jelenti, hogy az illető nehezen mondja a szöveget. Ilyesfajta kommunikációból kiválóan értjük egymást.
- Drukkol a diákoknak?
- Nagyon! Én, aki a premiereken soha nem izgulok, a növendékeim vizsgaelőadásain fizikálisan rosszul vagyok, annyira szorítok nekik. A végzősök után sírok, de beleszeretek az újakba.
- Megnézik önt a Madách Színházban?
- Előfordul, ha idejük engedi.
- Eddig a tanításról beszélgettünk, ami egyértelműen boldoggá teszi. Vajon elégedett-e a színházi életével?
- Emlékszem Tolnay Klári szavaira: "Színésznek tilos rosszat mondani!" Panaszkodni tehát nem fogok. Csodálatos szerepeket játszom, elég csak Arthur Miller Édes fiaim című darabját említeni. Ebben a korban akár csak egyetlen ilyen szereppel elégedett lehet az ember. Az viszont elkeserít, hogy a művészeket is vállalkozásra kényszerítették, időnk nagyrészét a betéti társaság ügyei kötik le. A színházon belüli elszámoltatások, strigulázások sem tetszenek. Egyre beljebb és beljebb szorítanak bennünket, ahelyett, hogy megőrizhetnénk a szabadságunkat, vagy legalább hagynának a szabadságunkból valamennyit, ami jó érzéssel tölthetne el. És van még egy fájópontom: én a szabadúszással ellentétben mindig is a társulatiságban hittem, ahol fiatal, középkorú és idős színészre egyaránt szükség van. A mai színház nem erről szól.
{p}
- Visszaszorításról beszélt az imént, s mintha a Madách Színházban is visszaszorítanák a vezető színészeket, hiszen szinte csak a stúdiószínpadon játszanak.
- Hiszek benne, hogy fordul a kocka, és szükség lesz ránk. Nézze, egyetlen tollvonással ki lehet iktatni a magyar színjátszás hagyományait, és a helyébe lehet amerikai minták alapján zenés színházat teremteni. Ebben a tendenciában számomra az a kérdés, hogy érdemes-e efféle kockázatokat vállalni.
- Piros Ildikó kezdettől a Madách tagja. Soha nem vágyódott el?
- Nem volt okom rá. Érdekes, a hűséget legtöbbször pejoratív értelemben emlegették velem kapcsolatban. Én inkább büszke vagyok a hűségemre.
- Vállalható pályát futott be. Egy percig sem kell szégyenkeznie.
- Így van, ahogy mondja. A nagy elődök példáját figyelve egyet szeretnék kikerülni, hogy a szó rossz értelmében "öreg színésznő" legyek. Tisztában kell lenni a korunkkal, az arcunkkal. S azzal, meddig lehet képernyőn mutatkozni. Nos, ezzel nincs különösebb gondom, még csak nemet sem kell mondani, mert mára úgy megváltozott a televíziózás, hogy a színészeket nem is hívják, más műfajok és más emberek uralják a műsoridőt. A tanítással kikerülhetem a "meg nem értett színésznő sorsát". Ezt a szakmát nem lehet fizikailag és biológiailag sem a végtelenségig bírni.
- Dehogynem! Milyen gyönyörűek voltak Tolnay Klári ráncai!
- Félreértett. A jövőben szeretnék kevesebbet színpadon lenni és többet a növendékeim körében. Különben nekem is vannak már ráncaim, vállalom mindegyiket, nem is akarom kivasaltatni.
- Kevesebb szerep, több tanítás. Amikor valami jónak vége szakad, csak jó következhet utána, ami újból felemeli az embert.
- Ha nyitott rá, hogy felemelje.
{p}
- Óriási egyéniségekkel hozta össze a sors. Végtelen lenne a felsorolás Illés Endre írótól Vámos László rendezőn át Mensáros László színészig. Kitől tanult a legtöbbet? Kire emlékszik legszívesebben?Ki ad erőt önnek mindmáig?
- Milyen különös, ezt még soha nem kérdezték meg tőlem. Fiatal színészként csodáltam Ruttkai Évát, miként tud nő lenni a színpadon. Később aztán sok játszótárs "belémépült" - Tolnay Klári, Csákányi László, Várkonyi Zoltán és még sokan -, van akinek csupán egyetlen pillanatát, mondatát, gesztusát hordozom magamban. Békés Itala, akivel sokáig együtt öltöztem, megtanított arra, hogy gondolkodó színésznő legyek, arra biztatott, csináljak önállóesteket.
- És a férje, Huszti Péter?
- Nem hagynám ki a sorból. Az, hogy civil életünk és színházi életünk is együtt zajlik, nehéz is meg könnyű is egyszerre. Sok mindenben egyre gondolunk, és ma már egyről is álmodunk.
- Mit örökítenek át a fiatal kollégák önöktől? Például Piros Ildikó "gödrös mosolya" tovább él majd valakiben?
- Nem gondolok rá soha, nem is számolok vele. Számomra sokkal fontosabb, ha előadásokra, alakításokra emlékeznek az emberek. Hál` istennek, erre bőven van példa. Elég egy feledhetetlen pillanat, egy kedves találkozás. Én nem a halhatatlanságért játszom, hanem a pillanatért. Az embernek a saját élettörténetét kell írnia. Ami egyszeri és megismételhetetlen.
- Nem tervezi saját élettörténetét könyv alakban kiadni?
- A könyv megírásában két ember jöhet számításba. Az egyik, Kolozsi Béla riporter, ő sajnos már nem él, a másik pedig maga. Nem volnék képes kitárulkozni akárkinek. Mikor is kezdünk hozzá...?