Tévéjegyzet

Hogy mi a titka az A titok gyermekei című török-magyar filmnek, nem is mindjárt nyilvánvaló. Az Eyüp Boz rendezésében készült, a Duna Televízióban múlt héten bemutatott alkotásban ugyanis nem voltak zseniális színészi alakítások, az operatőri helytállás is inkább csak tisztesnek tekinthető, mi több, magát a rendezői munkát sincs miért különösképpen feldicsérni. Mindazonáltal átsütött a filmen valami, ami léleknemesítő, valami, ami inkább csak a rég múltból sejlik fel, valami, amiről elterelik a figyelmünket a versenycivilizáció elidegenedést, elhidegülést okozó késztetései. Ez a valami nem más, mint az otthonos melegség és meghittség, amely az ősi, családközpontú társadalmak sajátja.
Dicséretes húzása az alkotóknak, hogy az otthonos melegséget és meghittséget azok körében ábrázolja, akiktől és ahol a legkevésbé várnánk: bandába, közösségbe tömörülő gyerekkorú hajléktalanok, gyerekcsavargók mutatják meg, hogy a nagyvárosi ridegségben, komiszságban is hallgathat az ember a szívére. Például: az egyébként állandó éhségben szenvedő kölykök pénzt gyűjtenek, koldulnak egyik kis társuknak, hogy visszatérhessen az anyjához. Amolyan pótcsaládot kialakítva magukból, az egymás iránti szolidaritást vérbosszúig menően komolyan veszik. A nagyobb srácok például egyenesen megölnek egy "cukros bácsit", mert megerőszakolt egy közülük való kisfiút. Ebben a közegben a jogi paragrafusok jóra terelő hatása helyett inkább a szív ősi uralmát érezzük az ember fölött.
Isztambulban játszódik a film, abban a városban, amelynek egyik fele Ázsiához, a másik fele Európához tartozik. Talán van ebben valami jelképes, hiszen szilárdan megvetette már itt a lábát a nyugatias szellem, de tartja magát az archaikus keleti, családiasabb társadalmi felfogás is. Hogy jellemzően mire vágynak az alkotás szerint a nincstelen török gyerekek, fiatalok? Nem pénzre, nem gazdagságra, nem karrierre - boldogságra. Ahogy a Boszporusz vize kettéválasztja Isztambult, úgy alighanem a vágyak közötti civilizációs vízválasztó a pénz meg a boldogság között húzódik. Másfelől azonban, amiként Isztambulban egyszerre van jelen két civilizáció, éppenséggel ugyanúgy birtokolhat egy ember egyszerre pénzt meg boldogságot.
A filmbéli gyerekektől távol áll a mifelénk oly ismerős önmegvalósítás eszméje és az önzés parancsa. Ők nem kívánnak valakivé válni, egyszerűen csak harmóniában akarnak élni önmagukkal, környezetükkel, istennel. Meglepő az istenhez való viszonyuk: a csóró kölyköknek is gondjuk van rá, hogy erős hitükkel tartsák az eget, mert ösztönösen érzik, ha nem az ég alatti világban élnének, hanem valamiféle istenhiányos ürességben, akkor csak növelnék a saját bajukat, mint azok, akik elveszítettek minden fellebbezési lehetőséget a szív-, a lélek- és az életjobbításhoz.
Az uralkodó közvélemény általában kivetnivaló salaknak, zavaró tényezőnek tekinti az utcakölyköket. Pedig ha a társadalmat élő szervezetként fogjuk fel, mint például a tengeri kagylót, akkor látnunk kell, hogy az irritációk képesek gyöngyöt "termelni", a szív gyöngyeit.