Kutyaugatás harangszóra

- Hallja? Itt, Kisszékelyben az öszszes kutya ateista! Amint megszólal a harang, máris ugatnak.
- A táj viszont gyönyörű. Úgy tudom, egész írói munkássága ebből a szépséges tolnai dombvidékből táplálkozik.
- Az itteni gyökereimből és az egykori közösségből. Alsó-Rácegrespusztán - vagy ahogy munkáimban nevezem, Rácpácegresen - nőttem fel, az uradalmi birtokon, ahol apám intézőként dolgozott. Ma már csak a helye létezik - ott, a hegy mögött. Akkoriban tizennyolc család lakta, főként cselédek. Furcsa, nyomorúságos világ volt, mégis nagyon szerettem. Olyan közösségben éltünk, ahol összetartás és tisztesség uralkodott. Ennek ma már csak a maradványait lehet fellelni, de a táj szerencsére nem sokat változott. Ezenkívül az itteni tájszólást is nagyon szeretem.
- Az ön beszédén már nem érződik.
- Azért nagyon remélem, hogy a zárt "e"-t most is tudom, és nem mekegek úgy, mint a pestiek. Túlzottan viszont soha nem beszéltem tájszólásban, és leszoktam a "köll"-ről is. Igaz, kicsit nehezen, és korántsem véglegesen... Örülök, ha látják, hogy dunántúli vagyok. Ezzel persze nincs mindenki így. Egyszer Budapesten rákérdeztem egy taxisofőrre, hogy "ugye ön zalai?" Nagyon megsértődött, mert már ötven éve próbált leszokni az ottani kiejtésről.
- Vajon miért titkolják az emberek azt, hogy vidékiek?
- Mert úgy látják, előkelő dolog pestinek lenni, és talán meg akarnak szabadulni egy csomó előítélettől. Egy kis faluban az embert beskatulyázzák, mindenki tudja, hogy ki kicsoda. Pesten felvesz egy nyakkendőt, egy zakót, kimegy az utcára, és akár hercegnek is nézhetik. Nekünk "Pest a Bakonyunk", ahol el lehet tűnni.
- Gyermekkora a vidékhez köti, élete nagy részét viszont Budapesten töltötte. Hol érzi magát otthon?
- Úgy vagyok, mint az a szentlőrinci öreg, aki kitelepült Kanadába, és harminc évig élt ott. Épített egy házat, az udvarán nagy fenyőfa állt. Ő meg csak ült alatta, és állandóan az otthoni diófára gondolt. Egyszer aztán hazaköltözött. Azóta a diófa alatt ül, és a fenyő miatt szomorkodik... Egyetemistaként egyébként sokat vitatkoztunk, vajon kiknek jobb. Nekünk, akik a világ végéről jöttünk, de pontosan ismerjük a természetet, vagy annak a fővárosi gyereknek, aki már beszél angolul, és az apja tízezer kötetes könyvtárában búvárkodhat. Ezt nem lehet eldönteni. Mindenki azzal főz, amije van. Nekem ez jutott.
- Úgy tűnik, jól sáfárkodott vele. Elsősorban kik olvassák a munkáit?
- Akik vonzódnak a rég múltat idéző vidéki világhoz. Ez inkább lelki alkat kérdése, nem köthető korosztályhoz, lakhelyhez. Van azonban egy jó történetem. A bátyám ikergyerekei másodikos korukban alig várták, hogy bejelenthessék: az olvasókönyvben az egyik mesét a nagybácsijuk írta. Mikor elérkezett volna az alkalom, a tanító néni így szólt: "Ez a mese hülyeség, ezt átugorjuk." Hát, mit mondjak? A gyerekek szemében megsemmisültem mint nagybácsi. De persze mindenki azt gondol, amit akar.
{p}
- Egyszer azt nyilatkozta, hogy a meséihez sok ötletet merít a gyermekektől. Most vannak ön körül csemeték?
- Sajnos nincsenek még unokáim, sztrájkolnak az illetékesek. Ezek a mostani fiatalok gyereket sem akarnak. Pedig az mindig egy csoda! Olyan, mintha újabb dimenzió nyílna meg az ember előtt. Azt mondják, a magyar pesszimista nép. Hát azért, mert kevés gyereke van.
- Felesége, Vathy Zsuzsa is prózaíró. Nincs önök között rivalizálás?
- Egyáltalán nincs. Ő teljesen más dolgokat ír, inkább drukkolunk egymásnak. A feleségem nagyon szorgalmas, én viszont nem. Mindig lelkiismeret-furdalást érzek, mikor látom, hogy ő már megint keményen dolgozik. Én meg csak itt ülök! Az utóbbi tíz évben őrült keveset írtam. Mindig van egy penzum, amit kiszabok magam elé, de ez olyan, mintha egy állatorvos összesen két disznót akarna meggyógyítani egy év alatt.
- Lazítani sem árt, úgy tudom, komoly szívműtéten esett át. Elgondolkodott, hogy mire figyelmeztette ez a betegség?
- Talán arra, hogy meg kellett volna halni. De kaptam néhány műanyag billentyűt és eddig öt évet ajándékba. Nem tudom, hogy mire használtam, és van-e benne valami, amiért megérte.
- Ilyen tépelődő alkat?
- Ezt a kerti gunyeszt, ahol most ülünk, a saját terveim alapján építtettem. Mikor elkészült, nagy elégedettség fogott el. A kétely azonban mindjárt odaosont: ugye nem fog összedőlni? Így vagyok az írással is. Mindig boldogsággal tölt el, ha befejezek valamit. Később aztán elkezdek gondolkodni: tényleg jó ez? Nagyon nem szívesen olvasom újra az írásaimat, mert félek, hogy találok benne valamit, amitől a szívemhez kapok. A régi munkáim így csupán távoli ismerőseim, amelyeknek a sikerében soha nem lehetek biztos.
- Mondja ezt egy Kossuth-díjas író...
- Az elismerés ebben nem ad támaszt. Könnyű az állatorvosnak - a példánál maradva -, ha meggyógyul az állat, tudja, hogy jól dolgozott. Nekünk nagyon nehéz tökéleteset alkotni. Irtó mázlista az a kollégám, aki minden írását remekműnek gondolja. Nekem néha vannak kételyeim. De hát hadd tépelődjön, akinek ilyen a lelke!

Lázár Ervin
Újságíróként kezdte a pályáját, megyei laptól irodalmi folyóiratig több helyen erősítette a szerkesztőségeket. Volt a Magyar Írószövetség elnökségi tagja, illetve jelenleg is a Magyar Művészeti Akadémia tagja. József Attila- és Kossuth-díjas, többször nyerte el Az év könyve elismerést. Soros-életműdíjjal, Magyar Művészetért és Pro Literatura díjjal is jutalmazták. Ismertebb művei: A hétfejű tündér, Berzsián és Dideki, Gyere haza Mikkamakka, Szegény Dzsoni és Árnika, A négyszögletű Kerek Erdő, Bab Berci kalandjai, Hapci király, Tüskés varabin.