Tévéjegyzet

Kik is vagyunk tulajdonképpen? - ezt a kérdést feszegeti Kitano Takeshi japán rendező a Bábok című filmjében, amelyet múlt szombaton mutatott be a Duna Televízió. Ha viccelni akarnék, azt válaszolnám: azok vagyunk, amit kipréselünk magunkból. Vagyis: gondolata és ürüléke nyilatkoztatja ki az embert. De Takeshi véresen komolyan vizsgálódik - rátalál a még ma is eleven, ősi japán Bunraku bábszínházra. A bábművészet döbbenetesen elgondolkodtató választ ad az ember mibenlétét, az emberi sors lényegét firtató alapkérdésre - arra, kik is, mik is lennénk mi voltaképpen.
Nos, pontosan nem tudjuk, kik, mik vagyunk - valószínűleg emberi elmével ez kideríthetetlen. De ha azt állítjuk - miként a film -, hogy mindnyájan bábok vagyunk, akkor egy elég jól kezelhető gondolatrendszerben találjuk magunkat, amely a maga korlátai között értékes válaszokra képes.
A film a szerelem felől közelít, talán azért, mert a nagy érzés elvileg megköveteli, hogy megfogalmazzuk egymásnak: ki vagyok én, ki vagy te? A főszereplő fiatalember inkább a karriert választja, mint az imádott lányt. Ezzel megöli a szerelmet a lányban. Ám ha meghal bennünk a szerelem, lélekíró krétává alakulunk, hogy kijelölhessük, körbehúzhassuk veszteségünk határait. Az elhagyott lány oly felmérhetetlenül nagynak és körülírhatatlannak érzi veszteségét, hogy beleőrül. Ez a fejlemény, na meg a feltámadó lelkifurdalása arra készteti a fiút, hogy kilépjen a mindenáron karriert építő egyenbábok seregéből, és összekösse életét a bomlott elméjű lányéval. Így lesznek ők két boldogtalan báb, akiknek az a sorsa, hogy koldusként párban járva bolyongjanak a világban. Az ember báb mivoltát Takeshi azzal is érzékelteti, hogy a film végére a Bunraku figurák ruhájába öltözteti a két főszereplőt.
Kínálkoznak az emberi életben undorító bábszerepek, amelyeket vagy elvállalunk, vagy nem. Németh László, a zseniális író például méregkapszulát hordott magával a második világháborút követő években, amikor azt látta, hogy a "minőség forradalma" helyett valami egészen taszító világ következett. Úgy határozott, ha jönne érte az ÁVO, azonnal lenyeli a halálos mérget. Nem akart a Moszkva parancsait lesők bábja lenni - sem megalázott, sem lepaktáló báb.
Persze, ahol báb van, ott mozgatónak is kell lennie. A film nem akarja megmondani, hogy az Isten, a természet, a társadalmi rögzültségek, eszmék vagy divatok mozgatnak bennünket. Inkább úgy tesz, mintha a "Kik vagyunk?" alapkérdése mellé bedobna egy pótkérdést: "Ugye mindnyájan érezzük, hogy rángatva vagyunk?" Azt azonban már meg se kérdik a film alkotói, vajon megszabadulhat-e az ember egyáltalán a bábélettől. Talán azért nem firtatják, mert az ő vidékük legfőbb szentje - Buddha, a megvilágosult - erre is adott választ, amikor kinyilatkozta: "Létezik az az ország, ahol nincs ez a világ és nincs az a világ, nincs semmi támasz; ott a vége a szenvedésnek."
Hát éppen csak eljutnunk kellene oda, hogy megszabaduljunk a báblétünktől? Ámbár ez a létünktől való búcsút is jelentené.