Anyanyelvi őrjárat

Hogy ez az érdekes kérdés mai anyanyelvi őrjáratunk tárgya, az Czika Ágnes szombathelyi olvasónknak köszönhető. Ő ugyan nem egészen így tette föl a kérdést, hanem - csupán az állatok elhullására gondolva, illetve a dögrovás megtörténtének időbeli helyét firtatva - így: "Az állat elhullása előtt vagy után jelölték papíron vagy a jószágon ezt a helyzetet?"
A válaszhoz mindenekelőtt azt érdemes tisztázni, hogy mit is jelent vagy jelenthet valójában a dögrovás szó. Értelmező szótárunk ezt a jelentést adja meg: 'pásztor elhullt állatainak rovásfán való nyilvántartása'. Már ebből is kitetszik, hogy az állatok elhullását nem papíron s nem is magán a jószágon jelölték, hanem egy fapálcán, az úgynevezett rovásfán. Az Új magyar tájszótárból megtudhatjuk, hogy a dögrovás magát a fapálcát is jelentheti. Idézem a szótár által megadott jelentést: 'az a pálca, amelyen az elhullott állatokat rovással nyilvántartják, illetve az ily módon történő nyilvántartás'. Idézem azt a két jelentést is, amelyet kisebb-nagyobb eltéréssel több szótár, szólástár is megad, de nem a dögrovás, hanem a dögrováson van szólás értelmezéseként: A) 'reménytelenül beteg, a végét járja'; B) (bizalmas, tréfás használatban) 'rosszul érzi magát'. Ebből az értelmezésből pedig az derül ki, hogy maga a szólás már elsősorban nem is állatokra, hanem emberekre utal; olyanokra, akik lehet, hogy halálosan, de legalábbis valamennyire betegek. Ehhez végül azt fűzöm hozzá, hogy átvitt értelmű használatban akár valamilyen fogalom is lehet dögrováson. Íme egy mondat egy napilapunkból: "Itt az adócsalás már-már erény, a munka becsülete meg dögrováson van."
Mindezt azért tartottam fontosnak világossá tenni, mert így érthető, miért maradhatott meg s él ma is dögrovás szavunk s dögrováson van szólásunk, annak ellenére, hogy olyan szerepe, amilyen évszázadokkal ezelőtt volt, már jó ideje nincs. De most térjünk vissza olvasónk kérdéséhez! Szólásunkat a régi pásztorkodás egyik szokása magyarázza meg. Tudvalevő, hogy a magyarságnak már a honfoglalás előtt volt egy sajátos rovásírása, amely a középkor folyamán visszaszorult s lényegében eltűnt a latin betűs írás mögött, emlékei, nyomai azonban megmaradtak, leginkább a Székelyföldön, de másutt is. (Napjainkban feléledni látszik az érdeklődés a magyarság e régi írása iránt.)
Másként áll a dolog azonban az úgynevezett számrovással! Ez nem enyészett el a középkorban, hanem a pásztoréletben továbbra is fontos szerepet töltött be. Még a XIX. század végén is széles körben el volt terjedve az a szokás, hogy a pásztorok a rájuk bízott jószág számát szögletes pálcára rótt különféle alakú bevágásokkal jelölik. A legeltetés folyamán a vadállatok által elpusztított és a betegségben elhullott állatok számát külön pálcikára rótták fel. Az ilyen jószágról vezetett listát nevezték dögrovásnak. A dögrovásra azonban nemcsak a már valóban elhullott állatok száma került föl, hanem azoké is, amelyek olyan betegek voltak, hogy a felépülésükre már nem volt remény.
Talán ezért, ennek nyomán változott a szólás jelentése is úgy, hogy egy idő után már arra az emberre is mondhatták, hogy dögrováson van, aki még élt, de a felgyógyulásában már nem lehetett bízni. És talán ugyancsak ezért mondhatta s mondhatja ma is, de főleg csak saját magáról - tréfás átvitellel - az is, hogy dögrováson vagyok, aki beteg ugyan, de annyira azért mégsem, hogy közelinek érezné halálának óráját...