Bosszúvágy nélküli ember

- Az utóbbi négy-öt évben szinte minden kitüntetést megkapott, amit éppenséggel jóval korábban is megérdemelt volna. Hogy is van ez? Nálunk akkor jut a kurátorok eszébe valaki, amikor már a hetedik iksz felé közelít?
- Idős korra megjönnek a betegségek, és a kitüntetések is. Természetesen egyik-másik nagyobb örömet okozott volna korábban, habár én soha nem törekedtem semmiféle elismerésre. Sajnos édes szüleim nem érték meg, pedig nagyon boldogok lettek volna.
- Melyikre lettek volna a legbüszkébbek?
- A Kossuth-díjra. Ahogyan én is. Azóta sokan más szemmel néznek rám, pedig ugyanolyan maradtam, mint azelőtt voltam.
- Felkerült a korona az életművére?
- Mondhatjuk így is. Akik adták, eddigi munkásságomat ismerték el vele. Mivel az indoklásban a Forrás folyóiratot is megemlítik, a díj az alkotóműhelynek is szól.
- A Forrás főmunkatársaként alig publikál a lapjában, és önálló versesköteteinek száma sem éri el a tízet. Mitől lett ennyire csöndes íróember?
- Nem is tudom. Pályám legelején - amikor még nem voltam országosan ismert költő - könnyebben megszaladt a szó a számból. Aztán ahogy haladtak az évek, én is változtam, többszörösen meggondoltam, mit és mennyit írjak le. Rájöttem arra, hogy a szó valóban ölhet és eleveníthet. Többet lehet vele ártani, mint használni. Azt sem hallgathatom el, hogy nagy családunk okozta személyes gondjaim az átlagosnál sűrűbbek voltak.
- Gondokkal terhelve nehezebb az írás...
- Én egyébként is sokáig érlelgetem magamban a gondolataimat. Időnként leírok belőlük egy-két sort, majd pihentetem őket. Egyszer apró munkával, másszor pedig egy lendülettel születik meg a vers. Mozog, mozog a tollam,  de nem minden írás alkalmas arra, hogy közzé is tegyem.
- Sosem volt önben közlési vágy?
- Dehogynem! Kezdetben nagyon is erős volt. Ma már sokkal nagyobb szellemi és lelki kielégülést okoz számomra, ha valamit úgy tudok megírni, ahogy én azt jónak látom.
- Szigorú magával szemben?
- Ebben igen. De ha valami mégsem sikerül, az nem a szigorúságon múlik, hanem egyéb gyarlóságokon.
- Hogyan viselte az "elhallgattatás" éveit?
- Nem tartott túl sokáig, ki lehetett bírni. Örökölt konoksággal csak azért is túléltem. Ez a konokság eleinte ösztönös volt, később azonban módszerré vált. Tudja, van, aki a víz fölött siklik, van, aki rákap a búvárúszásra. És néha a víz alatt jobban lehet haladni...
- Ön miért is "került víz alá"?
- Három versemért fogtak perbe: Rend, Tizenöt-húszéves halottak és Pesten esik a hó. Zsengéimnek nevezném, húsz esztendősen írtam őket. Másodéves magyar-orosz szakos hallgató voltam a debreceni egyetemen, 1957 februárjáig gondtalanul zajlott az életem.
- Ki állt bosszút a verseiért?
- Nem volt az bosszú. Az akkori törvények szerint ez a hangütés rendszerellenesnek, a demokratikus államrend elleni izgatásnak számított, börtönbüntetés járt érte. Én egy évet kaptam, de járhattam volna rosszabbul is, ha más bíró tárgyalja az ügyemet, vagy ha több versem jut el a hatóság kezébe.
{p}
- De hogyan került képbe?
- Nem is énrám figyeltek fel, hanem Vass Lászlóra, aki egy évvel fölöttem járt az egyetemen. (Később Miskolcra került színésznek, ma is ott él jó egészségben.) Sokat szerepelt versmondóként, eljutottak hozzá a verseim, köztük az a bizonyos három vers is. Gyakran megfordultam a diákszállón, jókat beszélgettünk, és megmutattam a verseimet is, melyeket aztán lemásoltak és kézről kézre adtak. Különös megérzés lehetetett, mert egyik alá sem írtam oda a saját nevemet.
- Hanem?
- Az álnevem "Égető" volt. Hát nem romantikus?
- Vass László elszavalta a verseit?
- A szakálla hozta rá a bajt. Bár semmilyen törvény nem tiltotta, 1956-ban ez főbenjáró bűnnek számított. Akkoriban sokan fogadkoztak: amíg nem mennek haza az oroszok, nem borotválkoznak meg. Hát így volt ezzel Laci is. Ráakasztottak két spiclit. Egyik alkalommal, amikor Debrecenből szülővárosába, Ózdra utazott, lemaradt a csatlakozásról és kénytelen volt Miskolcon megszállni. Minő véletlen, a zsúfoltságra hivatkozva, ugyabban a szobában helyezték el, ahol a nyomában járó spicliket. Gyanútlanul szóba elegyedett velük, leginkább a kultúráról beszélgettek, és hogy milyen pezsdítő hatással volt a forradalom az irodalomra, bizonyítékul elszavalta nekik az én három versemet.
- A spiclik meg nem voltak versbarátok...
- Egyáltalán nem. Futótűzként terjedt el az egyetemen, hogy Vass Lacit elvitték a rendőrök, de nem tudtuk, hogy miért. Négy nap múlva engem is kerestek. Egyik barátommal világmegváltó beszélgetés után - épp lógtunk a latin, illetve a német szemináriumról - mentem vissza az egyetemre, ahol Márta, a későbbi feleségem azzal fogadott, hogy érdeklődtek utánam a nyomozók. Jobbnak láttuk, ha sarkon fordulunk. Este aztán megbeszéltem édesapámmal, mi tévők legyünk. Úgy döntöttünk, nem érdemes bujkálni, jobb, ha önként jelentkezem.
- És beballagott a rendőrségre?
- Igen. Este kilenc óra volt már, az ügyeletes tiszt elküldött, hogy nincs félfogadás. Másnap reggel ismét bementem, és ott is tartottak. A rendőrségi fogdán, az alagsori zárkákban átkiabáltunk egymásnak. Egyszer csak meghallottam Vass Laci hangját, suttogva megbeszéltük, miért is hozhattak be bennünket. Így legalább tudtam mihez igazítani a vallomásokat. Sok mindent ki akartak még szedni belőlem, de nem sikerült.
- Megkínozták?
- Szerencsére nem szadisták keze alá kerültem. Mint később kiderült, két vallatóm inkább sportoló volt, mint rendőrnyomozó. Egyikük kézilabdázott, tőle azért kaptam két hatalmas pofont, másikuk gyűrött füléből ítélve birkózó lehetett. Nem voltam bőbeszédű, hamar bevarrtam a számat. Legyintettek, megírták a jegyzőkönyvet, én meg aláhúztam benne a helyesírási hibákat, de nem csináltak belőle ügyet. Levittek a fogdába 1957. február 20-án, és 1958. február 21-én engedtek szabadon Állampusztáról.
- Volt önben gyűlölet?
- Indulatos ember vagyok, hogyne lett volna bennem harag. Viszont annak az egy esztendőnek a legnagyobb nyeresége, hogy a bosszúvágy nyomtalanul eltűnt belőlem.
{p}
- Mára?
- Nem. Még akkor, amikor a többiekkel együtt betessékeltek a szabadulózárkába. Jó, hogy így történt. Sajnálom azokat, akik életük végéig nem tudnak megbocsátani. Én átéltem a katarzist. Megtisztultam. Nem szeretnék legendát, kiváltképp mítoszt teremteni abból a szánalmas egy esztendőből.
- Pedig teremthetne, hiszen priuszos lett!
- Ez igaz: öt évig csak segédmunkából éltem. Nem folytathattam a tanulmányaimat, és meg sem fordult a fejemben, hogy szellemi érdeklődésemnek megfelelő elfoglaltságot keressek.
- Találóan nevezi Ágh István ötvenhatos verseit "költészete abroncsai"-nak?
- Abroncsok is lehetnek, de én úgy gondolom, kibújnak a dongák az abroncsok közül. Ha nem is szó szerint van jelen verseimben 1956, áttételesen többször előbukkan.
- Megőrizte-e ötvenhatos verseinek kéziratait?
- Nem mertem magamnál tartani. Für Lajost - aki a debreceni református kollégium könyvtárában tevékenykedett - kértem meg, keressen rejtekhelyet a kéziratoknak. Évtizedek múltán kiderült, hogy saját levelesládájának mélyén őrizte.
- Hosszú hallgatás után 1989-ben a versek végre megjelenhettek. Milyen érzésekkel vette kezébe a kötetet?
- Vegyes érzésekkel. Természetesen jó volt nyomtatásban látni őket, ugyanakkor kicsit fájt, hogy csak három évtized elteltével kerülhettek napvilágra a Csöndország című kötetemben. Az 1956 körüli versciklus címe Falak könyve volt, az utána következő időszaké pedig Túl a falon. Közben elmúlt az ifjúságunk is...
- S gazdagabb lett?
- Sok mindenben gazdagabb lettem. A sűrű időkben szerzett tapasztalatokat semmi más nem helyettesítette volna. Ám szikáran tudomásul kell venni, hogy bőven értek veszteségek is, mivel a történtek miatt bizonyos dolgoktól elmaradtam.
- Mi is gazdagodtunk, hiszen a Tanya-hazám és Himnusz-haza című versei költészetének kiemelkedő gyöngyszemei.
- Manapság, amikor Ady Endre, vagy József Attila remekműveit sem olvassák oly` mértékben, ahogyan azt megérdemelnék, nem lehet panaszra okom, ha ezt így ítéli meg. Legjobb esetben, ha csak egy tucatnyi versem emlegeti az utókor, már nem éltem hiába.
- Kossuth-díja révén, de akár tiszakécskei díszpolgársága okán is az országban s szűkebb hazájában méltó figyelmet kap. Érzi, hogy van manapság bizonyos "Buda Feri-igény"?
- Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy van. Ahhoz mérten kiváltképp, hogy nem szoktam nyüzsgölődni. Szívesebben húzodom be a magam zugába, vagy kimegyek a szabad ég alá.
- Időnként találkozik versbarátokkal?
- Szeretem az író-olvasó találkozókat. Elég nyűgösen indulok útnak, de amikor már ott vagyok, mindig jóízűt beszélgetünk.
- Mit tervez?
- Ha mindazt sikerülne valóra váltanom, amennyi terv bennem mocorog, akkor igen hosszú életűnek kellene lennem. Bár erre van genetikai esélyem, hiszen a szüleim is magas kort éltek meg, és mostanában már én sem nagyon pusztítom magamat. Verseket továbbra is írok, hamarosan új könyvvel jelentkezem, jövőre pedig jó lenne egy gyűjteményes kötetet kiadni. A Forrás folyóiratban folyamatosan megjelenő naplójegyzeteimből is szeretnék könyvet szerkeszteni. Megkezdett és befejezetlen fordításaim vannak, például egy baskír hőseposz, és ujgur népmesék. Ha fogynak a restanciáim, kikapcsolódásképp előveszem a faragószerszámaimat - a fafargás mindig új erőt ad az íráshoz.
{p}
És az a bizonyos három vers:

I.

Rend

Hazánk zúzott szivén a vér
hülő patakban omlik, alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.

Törik a csend, szilánkja pattan,
füstölveszáll a pillanatban.
Húsunk emésztő gyilkos hordák
minden erőnket megrabolták.

Kezünkben fegyver, s jóremény
csak halottaink hült szemén.

Minket meggyaláztak, megöltek,
hernyótalpak halomra törtek,
töltött ágyúcsövekkel vártak,
tízszeres vasgyűrűbe zártak,
bombáztak, lőttek, aprítottak,
fegyvert letenni szólítottak
hazug szavakkal, fenyegetve,
hivatkozván békére, rendre,

de nékünk
nem kell semmi rend,
ha tűz s terror teremti meg,
minékünk nem kell jóbarátság,
ha ágyúszóval magyarázzák,
minket nem győz meg érv, sem eszme
bombázva és szuronyt szegezve.

A véres, megfeszített Béke
lenéz a fegyverek csövére.

Hazánk zúzott szivén a vér
görcsös, sajgó csomókba alvad.
Rőtcsillagos, komor, kövér
tankok teremtenek nyugalmat.


II.

Tizenöt-húszéves halottak

Kiontott véreim!
Támadó tűz voltunk,
hűs halottak lettenünk.
Hajnalló hitünkről
fegyvertfogó kézzel
tanúságot tettünk.

Gyermeki karunkba
ereje gyülemlett
forró férfikornak,
csillagos oldalú,
tűzokádó tankok
felnőtté tiportak.

Golyóverte testünk
lankadó lankái
holt anyaggá hűlnek,
gránátot markoló,
kimarjult karjaink
jéggé merevűlnek.

Sebeink nyitottak,
nyirkos kövön fekszünk,
mostmár nem verekszünk.
Égő, túlvilági
benzines palackok
lángjánál melegszünk.


III.

Pesten esik a hó

Pesten esik a hó
Keringve kavarogva
A Dunán a habokra
Lelkük-vesztett romokra
Kivert ablakszemekre
Kékszájú emberekre
Csepelre és a Gyárra
A mocanatlan Várra
Tépett szélű sebeken
Dacoló üzemeken
Aszfaltra száradt véren
Megül halottfehéren
Hordja a szél a földön
Viszi a szél az égen
Pesten esik a hó
Nyílt sebre friss kötésnek
Pest talpig hófehérben


Fotók: Ujvári Sándor