Csípésrend és sirályillem

Márpedig - némi túlzással szólva -, aki az állatokra nem figyel, az önmagára nem figyel. Máskülönben egy egész tudományág, a humánetológia vizsgálja az emberi és állati viselkedés összefüggéseit, hasonlóságát. Itt vannak például a csirkék. Közöttük szigorú csípésrend érvényesül. A rangsorban feljebb állók elverik az alattuk lévőket, ha az útjukba kerülnek vagy velük egyszerre merészelnek egy jó falat után kapni. Ha már kialakult a csípésrend, az alacsonyabb pozíciójú állat csak nagyon ritkán áll ellen, inkább félrehúzódik, elmenekül. Ám ha újak kerülnek a csoportba, kemény küzdelem kezdődik az első csőrvágás jogáért. A csípésrend élére kerülni - ezt nevezik az embervilágban karriernek.
De nemcsak nyers erőszakot, hanem a végtelen tapintatra utaló jeleket is találunk az állatok között. A dankasirályoknál a hím és a tojó csaknem mindig elfordítja egymástól a fejét, hogy a másik ne lássa a fenyegető maszkot, amelyet fejük természetes sötétbarna színezete kölcsönöz. Leélnek egy életet úgy, hogy kerülik egymás nézését, nehogy megriasszák a párjukat. Mennyi minden adódhat az emberi párkapcsolatokban is, ami, mint valami sötét maszk, félelmet kelthet a másikban. Ám mintha a tapintatot, ami a sirályokba bele van kódolva, mi felülbíráltuk, elfeledtük volna.
Az állatoknál tapasztalható úgynevezett szupernormális inger vizsgálatából kiindulva a reklámiparon keresztül egyenesen a televíziózásig juthatunk. A cifra nevű inger a rendesnél jóval erősebb cselekvési késztetést vált ki, például a madarakból. Sok közülük azonnal elhagyja fészkét, ha meglát egy óriási tojást - amit aztán rögtön megpróbál megülni. Ki ne ismerne olyan embereket, akik a több vagyonért, nagyobb befolyásért lelkiismeretlenül elhagyják addigi életüket. A humánetológusok szerint a fogyasztók ilyen, szupernormális ingerére alapoznak a reklámipari szakemberek is. Felvillantják a jobbat, nagyobbat, érdekesebbet, szebbet, hogy késztetést érezzünk az áru birtokba vételére. Reklámmal, hirdetéssel pedig teletömik a televíziót.
Az állatvilág olyannyira csodálatos, hogy talán még valamiféle biotelevíziót is találunk benne. Egymás közötti kommunikációjukban a delfinek hangképet is használnak. Ha például azt akarják közölni, hogy cápa, akkor hangadó szervükkel olyan hangképet bocsátanak ki, amelyet egy cápának ultrahanggal való letapogatása közben hallanak. Társaiknak az ultrahang segítségével tüntetik fel a cápa képét. Mi ez, ha nem valamiféle biotévé? Hogy történeteket tudnak-e így mesélni egymásnak a delfinek, az talány. "De ellene sem szól semmi" - ahogy azt Csányi Vilmos etológus megjegyezte egyik művében.
Magunk között szólva, néhanapján ezerszer szívesebben nézném a delfinek "televízióját", mint az ember olyik, agymosástól "bűzlő" csatornáját.