Énekszó

Rég tudott igazság: a legszebben szóló hangszer az emberi gége. Micsoda élmény finoman sóhajtó leánykart vagy robusztus erővel fölrázó férfikórust hallgatni! Egy népes, több szólamban zúgó vegyes karral pedig valóban nem versenyezhet semmilyen zenekar. Dúdolgatni, dalolgatni persze a magunk örömére is szoktunk. Egyre kevesebbet s egyre kevesebben ugyan, mert a gépzene lármája maga alá tapossa már jó ideje az emberi hangot. Félénken (és hamisan) énekelnek a szerenádozó, ballagó diákok, s igen ritkán csendül föl szépen zengő nóta kiránduló csoportok, kerti összejövetelen együtt vigadó családok ajkáról is. Mintha nem is Kodály országában élnénk.
Alkalmi közös éneklés emléke hívódott elő nemrég, erdélyi utazásom során. Sűrű erdő takarta völgyből szállt elő a dal üdén és tisztán, kedvesen panaszolva: "...mért nincs minden lánynak igaz szeretője..."
A Kárpátok legkeletibb kanyarjában ültünk mi is jó harminc éve öten-hatan, itthoni és otthoni barátok. A jóféle szilvórium, a sült rókagomba, majd az újabb koccintások után valakiből előpántlikázott az első csángó népdal. Vele mondtuk mind, majd újabbakba kaptunk. Autentikus darabokat fújtunk csak. Ezeket tartottuk szépnek, s dacoltunk is a műdalok, importált slágerek már akkor veszélyesen dagadó áradatával.
Velünk dünnyögött halkan vendéglátónk édesapja, Andor bácsi is. Egy alkalmas csendet fölhasználva megszólalt:
- Szépek ezek, szépek... De nekem másféle nóták is tetszenek. S ha már vannak itt magyarországiak, hát megpróbálhatnánk vagy egyet... Tudjátok, negyvenben, amikor megint magyarok lettünk kis üdőre, engem elküldtek erdészi továbbképzésre Pestre meg Gödöllőre. Na, ott tanultam én ezeket a nótákat... Székely barátaink biztattak, segítsünk Andor bácsinak, aki már emelte a mutató ujját, s kezdte is a dalt:
- "A kanyargó Tisza mentén, ott születtem..."
Félénken segítettünk, mert a tiszta forrásból halászott gyöngyök után bizony nehéz volt komolyan kántálni ezeket a giccses szirupban fürdetett sorokat. Barátaink azonban bólogattak, serkentettek bennünket: folytassuk csak, ne rontsuk el az öreg erdész örömét. Ő valóban teljes átéléssel, csillogó, majd párásodó szemmel fogott az újabb strófákba. Amikor pedig az utolsó sorhoz ért -"... a kanyargó Tisza mentén temessetek akáclombos temetőbe..." - könnyei indultak, kisvártatva pedig hangos zokogásban tört ki a megindultsága.
Csend lett, nagy csend. Talán csak egy tücsök cirpelt tovább tétován a leszálló estben. Mi mind hallgattunk. Találgattuk magunkban, vajon milyen hangok zengenek föl ilyenkor a lélek mély zugaiban, akár egy igénytelennek tartott műdal nyomán is? Megpendülhetett a cimbalom egy régi mosoly emlékére; felsírhatott a hegedű, talán gordonkabúgásban derengett elő egy asszony illata; meglehet, hogy üstdobok hangja robbant ott belül, az országvesztések nagy szimfóniájának néhány taktusa...