Anyanyelvi őrjárat

Az itt következő cikk megírására ismét a Szabad Föld egyik olvasójától kaptam az ösztönzést, ezúttal a szombathelyi Godán Évától. Idézem is leveléből azt a részt, amely írásra késztetett: "Érdekes, hogy nemcsak a szájra mondjuk, hogy tátva van. Az ÉGÁZ-DÉGÁZ Hírmondójában bukkantam a Tompa Mihálytól idézett következő versszakra: "...Mit beszélek? - hisz tavasz van! / Tátva-nyitva ablakom, / Nem a fergeteg zúgását, / A madárdalt hallgatom...". Azt hittem, sajtóhiba a tátva-nyitva forma a tárva-nyitva helyett, de Tompa-kötetemben utánanézve meglepve tapasztaltam, hogy a költő csakugyan ezt írta."
Valóban érdekes! A mai nyelvhasználatra már nem jellemző ez a forma. A tát ige jelentését értelmező szótárunk így adja meg. 'száját> tágra nyitja', a szájon kívül csupán a szemre utalva ebben a szólásszerű fordulatban: tátva marad szeme-szája. Hogy bármi más is lehetne tátva - ablak, ajtó, kamra, kapu stb. -, arra utalást sem találunk. Ezzel összhangban tátva-nyitva címszót sem tartalmaz a szótár, ellenben megtaláljuk benne ezt: tárva-nyitva.
Olvasónk adaléka főleg azért igen figyelemreméltó, mert ilyen esetekben a ma használatos forma többnyire észrevétlenül kiszorítja a korábbit. Szemléltetésül bemutatok két, minden bizonnyal olvasóink által is jól ismert példát. Az elsőt annak a nagy költőnknek, Petőfi Sándornak egy közismert verséből, akivel annak idején egy baráti hangulatú költői versenyben össze is mérte erejét az olvasónk által figyelmünkbe idézett versszak szerzője, Tompa Mihály. A bemutatandó példa Petőfi Anyám tyúkja című versének következő szakasza: "Itt szaladgál föl és alá, / Még a ládára is fölszáll, / Eszébe jut, kotkodácsol, / S nem verik ki a szobából."
Ugye, olvasóink is így ismerik ezt a versszakot? Nem csoda, hiszen így szokták idézni, s az újabb kiadású Petőfi-kötetekben is így olvasható. Pedig jeles költőnk nem így írta, hanem a kotkodácsol helyett ezt az igeformát használta benne: kotkodákol! Ez a változat azonban ma már nemigen él, s ezért a kotkodácsol forma szinte észrevétlenül kiszorította helyéből a Petőfi versében eredetileg szereplő kotkodákol-t.
Másik példám a szintén jeles költőtársnak, Arany Jánosnak legismertebb művéből, a Toldiból való. Idézet az első énekből: "Ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel / Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel..." - Aki ismeri e költői elbeszélés első pár versszakát - és nagyon sokan ismerik -, az igazat ad nekem, mondván, hogy valóban így hangzik ez a két sor; Arany így írta. Pedig ez tévedés! Arany az idézett rész utolsó szavaként nem a 'fürkészve, figyelmesen néz valamit, illetve valahova' jelentésű kémlel szót használta, hanem ennek ugyanilyen értelmű, de a szó közepén l betűt nem tartalmazó kémel formáját! Csakhogy azóta eltelt bő másfél évszázad, a kémel szót napjaink szótárai már fel sem tüntetik, ezért aztán akár véletlenségből, akár kegyes csalással a kémel ige az idézett részben kémlel-re módosult.
Vajon rójuk meg azokat, akik - többnyire szándéktalanul - a kor szellemének, azaz a XX., sőt immár a XXI. század nyelvezetének, nyelvszokásának engedve "helyesbített", a ma emberéhez igazított formában idéznek egy-egy verssort? Én nem bírálnám őket ezért. Inkább így idézzünk ismert verssorokat, mint sehogy! De azoknak, akik még az eredeti, korabeli formákat is megőrzik nyelvhasználatukban, sőt ezekre még rá is irányítják figyelmünket, kétszeresen is kijár az elismerés.