Bitófák a tornateremben

Mielőtt a Nemzetközi Katonai Törvényszék elnöke, Geoffrey Lawrence fölszólalásával elkezdődött volna a felelősségre vonás, a bíróság több mint ötezer bizonyítékot vizsgált meg és 240 tanút hallgatott ki. A huszonkét nemzetiszocialista vádlottat, közöttük Hermann Göring birodalmi marsallt, Rudolf Hesst, a Führer helyettesét, Joachim von Ribbentrop külügyminisztert és Wilhelm Keitelt, a német véderő-főparancsnokság főnökét négy fő pontban vonták felelősségre. Az első helyen a világuralom megszerzésére irányuló vád állt, majd a béke elleni bűntettek, illetve a háborús bűnök következtek, végül az emberiség elleni bűntettek zárták a sort. Hogy a felelősségre vonás jogalapját minél inkább kiterjeszthessék, eltörölték a parancsra cselekvők jogi védelmét, továbbá bűnös szervezetnek mondták ki a náci párt védelmi osztagát, az SS-t, annak biztonsági szolgálatát, az SD-t, a politikai rendőrséget, a Gestapót, valamint a nemzetiszocialista párt politikai vezető testületét. Az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Nagy-Britannia és Franciaország ügyészeinek vádbeszédeit követő hosszú tárgyalások során egy sem akadt a huszonkét vádlott között, aki bűnösnek vallotta volna magát.
{p}
Noha a tárgyalások helyszíne, Nürnberg akkor még jórészt romhalmaz volt, az Igazságügyi Palota 22 ezer négyzetméteres épületének háborús sérüléseit viszonylag könnyen ki lehetett javítani. A tárgyalás napjára végre összeállt a felelősségre vonás elve és menetrendje a bírák és ügyészek előtt, amelyet nagy viták előztek meg. A büntetésre nézve ugyanis a korábbi években igen különböző elképzelések fogalmazódtak meg a szövetségesek részéről. Winston Churchill angol miniszterelnök például úgy vélte, hogy a bíróság néküli statáriális eljárások szolgálnák leginkább a büntetést, illetve az elrettentést. Henry Morgenthau amerikai pénzügyminiszter igen sajátos ötlettel állt elő. Azt javasolta, hogy a kollektív büntetés jegyében Németországot fosszák meg iparától, így kényszerítve a német népet, hogy földművelésből éljen. Sztálin, aki könnyű szívvel írta alá tízezrek halálos ítéletét, 1943-ban, a teheráni konferencián még ötvenezer náci nyilvános kivégzését javasolta. Később finomított az elképzelésén, és a végén már maga is ragaszkodott ahhoz, hogy bírósági per nélkül egyetlen halálos ítélet se szülessen.
A Nemzetközi Katonai Törvényszék a szövetségesek két-két képviselőjéből állt össze. Az ítéletet meghozó szavazási procedúra során a 22 német háborús főbűnös közül 12 kapott halálos ítéletet, hármukat életfogytiglani börtönnel sújtották, négy náci vezetőt tíz és húsz év közötti börtönre ítéltek, hármat pedig fölmentettek, hiába tiltakoztak a szovjetek.
Az akasztófákat az Igazságügyi Palota tornatermében állították föl. Az elítélteket 1946. október 16-án éjjel végezték ki, a tetemeket elégették, hamvaikat a folyóba szórták. A halálra ítéltek közül hárman nem jutottak el az akasztófáig, öngyilkosságot követtek el. Így vetett véget életének Hermann Göring is, aki jó egy évvel korábban még tizenhat bőrönddel és inassal érkezett az egyik luxemburgi városban létesített központi vizsgálati fegyházba. A per során sokat leadott igényességéből és a súlyából is: több mint harminc kilót fogyott.
Az 1945. november 20-ával kezdődött perek 1949-ig tartottak Nürnbergben. Ennek során 199 vádlott ügyében hoztak döntést, közülük harminchatot ítéltek halálra. Itt döntöttek Magyarország egykori náci helytartója, Edmund Veesenmayer sorsáról is, húsz év börtönnel sújtották.