Isten hozta, író úr!

- Mindenkit magára haragított már?
- Nyilván a Pletykaanyura gondol. Igen, a szülőhelyemen sikerült néhány embert megsértenem, inkább azokat, akik a valóság és a fikció erdejében eltévedtek. Mások örülnek neki, hogy a dél-alföldi létről egy bátrabb hangú tudósítást kaptak, nem pedig a megszokott gémeskutas nosztalgiázást.
- A szegváriak azt is magukra vették, ami az írói fantázia szüleménye volt...
- Bizony. Sőt, Mikszáth Kálmántól - aki rettentően pletykás ember volt -, az ő leveleiben leírt esetekből is átdolgoztam néhányat, például egy református templomban lezajlott botrányt. Szegváron ezt is hazugságnak tartották, pontosítást követeltek, hisz nem egészen úgy történt meg az eset, bár valóban előfordult hozzá hasonló. Hogy a fiktív történetekből is magukra ismertek, azt bizonyítja, hogy rátaláltam egy közösség életének azon mozgatórugójára, ha úgy tetszik, logikájára, mely függetleníthető a tényektől.
- Kell valamiféle szűrő ahhoz, hogy mégse dokumentumanyag szülessen, hanem szépirodalmi mű?
- Amikor írtam, éreztem, hogy elárulom a falut, ahogy ők állították. Azokat a történeteket vettem elő, melyeket jobb elhallgatni. De hiszen nagy kincs birtokában vagyok! S ezt meg kell osztanom az olvasókkal. Ehhez nem feltétlenül szükséges önmérséklet vagy, ahogy ön mondja, szűrő. A pletyka természetrajzában eleve benne van, hogy mennyire vegyük hitelesnek.
- Inkább vagányság, bátorság kell ahhoz, hogy meg merje írni a hallottakat?
- Elbeszéléseimben kevésbé vonatkoztattam el a valóságtól. Az érdekelt, hogyan terjed a szóbeszéd, miként maradhat ártatlan embereken a bélyeg életük végéig, milyen következményei vannak, ha a falu közvéleménye egészen a portáig betolakodik. Aki nem felel meg a helyi normáknak, az törvényen kívül kerül, és nem várhat el semmiféle segítséget.
- Ez önre is vonatkozik?
- Természetesen. Sokan nem szeretnek Szegváron. Rám kiabálnak az utcán, megjegyzéseket tesznek a feleségemre, megdobálják az autómat. Ha hazamegyek, még mindig óvatosnak kell lennem. De nem bánom. Előfordult a magyar irodalomban régebben is, hogy íróval perlekedett a nép. Például Szentesen, tőlünk nem is olyan messze, Féja Géza írt, kényszerszáműzetésben, a város atmoszféráját valósághűen bemutató műveket. És ne feledjük Móricz éleslátását sem!
- Új regénye, az Isten hozott saját bevallása szerint is sokkal kevesebb tényanyagot tartalmaz, több a kitalált szereplő, jobban megcsavarta a történeteket. Ennek dacára ott motoszkál az ember agyában: a fiktív esetek nem valósak-e mégis. Grecsó Krisztiánt már gyanúval fogadja az olvasó.
{p}
- Milyen igaz! Sok a misztikus, csodás elem is, de mindvégig reális közegbe vannak beágyazva. Mondok egy példát. A tehenészfiúra ráragad kulák édesapja cséplőgépes árnyéka. Ez a múlthoz való ragaszkodás furcsa megnyilvánulása, miközben táppénzre küldik az illetőt, merthogy "szarárnyékú" nem dolgozhat a tehenészetben, és csak akkor mehet vissza, ha már természetes lesz az árnyéka. Egy falu valóságos életébe, valódi mechanizmusába ágyaztam be a cselekményt, s ilyen módon hiába születnek képtelen dolgok, jogosan keresi az olvasó azt, hogy mi lehet bennük a valóság.
- Lényeges vonulat a könyvében a faluról városra kerülő ifjúság metamorfózisa, az otthon maradottakkal való kapcsolataik átalakulása. Saját élményeit írta meg?
- Ez a része valóban önéletrajzi ihletésű. Mindig úgy éreztem, hogy az a falusi közeg, ahol élek, teljes védettséget ad a maga zártságával és melegségével együtt. Abból kitaszíttatni teljes elveszettséggel és gyökértelenséggel jár. Ennek különböző állomásai vannak: ragaszkodás, gyanakvás, megtagadás. Különös érzés, amikor a faluban városinak, a városban falusinak érzi magát az ember.
- És mivé válik végül?
- Gyökértelenné. Nem kaphatom vissza a múltat, de törekedni kell rá, hogy saját családomon keresztül visszataláljak a gyökereimhez. Meg kell tanulni az emlékekkel gazdálkodni.
- Felkapott, külföldön is jegyzett író lett. Örül neki?
- Természetesen. Berlinben három hónapot töltöttem a Német Művészeti Akadémia ösztöndíjasaként, tervezik könyveim kiadását, nemrég pedig Esterházy Péterrel együtt olvashattam fel Potsdamban. Hál' istennek itthon is jól fogadják a könyveimet, nemcsak a kritikusoktól kapok elismerő véleményeket, hanem az olvasóktól is.
- Békéscsabán lakik. Élek a gyanúperrel, hogy vidékről minden nehezebb.
- Igazat kell adnom önnek. Metaforikus jelentésű, hogy két vidéki ember egy fővárosi könyvesházban beszélget, mivel itt hamarabb tudtunk találkozni. Minden héten jövök Budapestre, folyton adódik valami intéznivaló, és hát erről-arról odahaza nem is értesülnék. A fiatalok számára láthatatlanok azok a kedvező folyamatok, melyeket magam is tapasztalok a fővárosban. Színvonalas táncszínházak, hangulatos kávézók, gazdag kínálatú könyvesboltok, szubkulturális helyek léteznek. Néha elszomorít, hogy ebben a tekintetben a vidék mennyire elmaradott.
- És mire csodálkozhatnának rá a pestiek vidéken?
- Talán a közvetlenségünkre. És tetten érhető egyfajta csehovi elveszettség érzése is. Időnként hihetetlenül tehetséges és értékes emberekkel találkozom, akik alábecsülik saját teljesítményüket, és elvágyódnak a városukból. Ismerek egy angoltanárt, akinek ókori régészet témakörében tizenvalahány tanulmányát közölték a legelőkelőbb tudományos folyóiratok. Talán ő maga nincs is tisztában ennek jelentőségével, és az egészben az a megdöbbentő, hogy ugyanezt egy budapesti kollégája sokkal hangzatosabb körítéssel tudatná a külvilággal.
- Hogyan tovább?
- A falu témáját kimerítettem. A dél-alföldi polgári világ hangulata és a különböző nyelvi kultúrák találkozása viszont egyre jobban izgat. Ötleteket, történeteket, emberi sorsokat, beszédmódokat, viselkedésformákat gyűjtögetek. Nehezen kezdek hozzá az íráshoz. Különben sem szoktam elkapkodni: előző regényemet négy évig gyúrtam. Remélhetőleg a következővel hamarabb végzek.