Kísérnek boldog pillanatok

- Mintha fáradt lenne...
- Túlvállaltam magam. Mostanában szinte minden felkérésre igent mondtam. De munka közben semmi nem látszik rajtam. Teljes energiával dolgozom, bármilyen feladat is legyen az.
- Mindig sokat játszott. Sose mondott nemet?
- Dehogynem. Régen is úgy volt, hogy a művészek egy helyen, éppenséggel a színházukban, nem túl sokat kerestek, tehát jól jöttek a filmes, a televíziós, a rádiós és a szinkron munkák. És általában ugyanazokat a színészeket hívták.
- Becsülendő, hogy villanásnyi, nyúlfarknyi szerepeket is elvállal.
- Fiatalabb koromban is játszottam kisebb szerepeket. Erre mindig ügyeltem. Külön öröm számomra, ha jó közegben, kedves emberek közt vagyok, ilyenkor nem is fáradok el. Mindig igényeltem, hogy jöjjön valaki, aki elhiteti velem, hogy még érdemes kimennem a színpadra. Nekem megadatott, hogy óriási mesterekkel dolgozhassam.
- A fiatal generáció közt is vannak ilyenek?
- Most egy ifjú titánnal, Schilling Árpáddal hozott össze a sors. Majd kiderül, mire megyünk egymással.
- Szeret fiatalokkal dolgozni?
- Ha tehetségesek, igen. De hát mindenki tehetséges emberekkel szeret dolgozni, hogy öreg vagy fiatal, az teljesen mindegy.
- A lényeg, hogy megtalálják a közös hangot.
- Amikor két ember megérzi, hogy építkezni tud egymásból, akkor nagy baj nem lehet.
- Az ön mestersége efféle megérzésekre épül?
- Én fiatal koromban is pontosan tudtam, hogy kiben higgyek és ki mellé álljak.
- Ritka képesség ez?
- Lehet, hogy a tehetséghez tartozik. Meg kell érezni, kinek hihet az ember feltétel nélkül. Engem a tenyerén hordozott az Isten. Azon kívül, hogy korszakos mesterekkel találkoztam, mindig voltak olyanok az életemben, akik bázikusan bennem gondolkodtak, hogy csak Gellért Endre, Major Tamás, Iglódi István, Schwajda György nevét említsem.
- Ilyen esetben óriási felelősség hárul a színészre?
- Igen, van felelősség is, ugyanakkor nagyon jó érzés. Ha nem kell küzdeni, akkor az ember szerény tud maradni.
- Önnek egyik legnagyobb erénye a szerénység...
- Hát, tudja fene.
- De boldogsággal jár. Mennyi a boldogság az életében?
- Nem lehet tudni. Kísérnek boldog pillanatok, boldog órák, boldog napok. Ezek kimondatlanul is erőt adnak.
- Van úgy, hogy egyik pillanatról a másikra szomorú lesz?
- Persze. Elég hozzá egy rossz hír, egy lehangoló történet.
- Melyiket hordozza a lénye? A boldogságot vagy a szomorúságot?
- Én alapvetően hívő ember vagyok, istenhívő is egyébként. Annak dacára, hogy oly` sokat bántották már egymást az emberek, annyi, de annyi csalódást okoztak már egymásnak, én még mindig elgyöngülők, ha találkozom egy IGAZ emberrel. És szeretek reménykedni. Mindig is tudtam, és egyre inkább tudom, hogy puszta létezésünk öröm. Az, hogy élhetünk.
{p}
- Csupán jól kell kihasználnunk a ránk szabott időt!
- Hála a Jóistennek nem kell küzdenem azért, hogy ne éhezzek, vagy a gyerekeim ne éhezzenek. Az pokoli küzdelem lenne. Hogy a Föld lakóinak többsége nyomorúságos körülmények között él, az engem mérhetetlen szomorúsággal tölt el. Mindig is fájdalommal gondoltam ezekre a dolgokra, csakhogy amíg fiatal az ember, lerázza magáról, ám ahogy öregszik, egyre jobban nyomasztja.
- Vállunkra vesszük mások fájdalmát.
- Igen. S nem tudjuk könnyen levetni.
- S minő keserűség, ha
tehetetlenek vagyunk!
- Nem akarok a gazdag, jómódú emberek ellen beszélni, de akiknek semmi nem elég, akik emberi léptéken felüli javakra vágynak, azokat néha elküldeném követ törni. Hogy még pontosabban fogalmazzak: én nem irigylem, ha valaki százszor jobban él, mint én, vagy maga, de vannak olyan gazdagságok és gazdagodások, melyek által dúskálnak az anyagiakban, kínjukban saját magukra szórják a pénzüket, és nem feltétlenül dolgoznak meg érte.
- És ha ehhez még telhetetlenség is társul?
- Na, azt végképp nem bírom. Azért akadnak kivételek. Ott van például a világ leggazdagabb embere, Bill Gates, aki a vagyonából áldoz arra is, hogy jobbá tegye mások életét, s ezt gondtalanul megteheti, mert egyáltalán nem érzi meg a mindennapi életnívójában.
{p}
- A gazdagok világa távol áll tőlünk, nem is irigykedünk rájuk. Viszont irigykednek-e a tehetősek azokra az értékekre, melyeket például ön képvisel?
- Ááá! Eszükbe sem jutunk. A tőlük gazdagabbakat irigylik.
- És a szakmán belül?
- Előfordul, mint minden szakmában. Én nagyon jó korban kezdtem, nem hajtott bennünket az idő. Most felgyorsult tempóban élnek a fiatalok, s könnyebben felüti fejét az irigység. Sokan megriadnak attól, hogy nem sikerül beérniük.
- Minden azonnal kell.
- Minden, minden. Sajnos a siker is azonnal kell, mert úgy érzik, hamar elúszik a hajó. Ugyanakkor előttük az élet! Néha elgondolom, ha most lennék húszéves, biztosan én is ketté akarnám harapni a világot, és lehet, hogy ketté is harapnám.
- Vége az álmodozások korának?
- Az ember mindig álmodozik. Valaha én is álmodoztam.
- És most?
- Most már miről álmodoznék? Szeretném, ha a gyerekeim boldogok lennének.
- Merre járnak éppen?
- A lányom Angliában él, a fiam Budapesten. Kerülik a nyilvánosságot, ennél többet nem is beszélek róluk.
- Egy színésznek a tehetségen túl legfontosabb fegyvere az alkata. Nem mindegy, hogyan néz ki, milyen az arca, mennyire magas. Voltak önmagával szemben elvárásai?
- Soha nem tartottam magam szépnek. Nem tartozom azok közé, akit leszólítanak az utcán. Úgy gondolom, engem nem a szépségem miatt szeretnek, hanem valami másért. De most, hogy öregszem, és néha visszanézem a filmjeimet, csodálkozva állapítom meg, jé, nem is voltam olyan csúnya. Egyébként az öregedés sem izgatott eddig, csak mostanában, hogy fogy az időm, én meg nagyon szeretek élni.
- Az arcvonásai most is szépek!
- Mondja csak ki nyugodtan, amit valójában gondol. Ha maga szépnek látja az arcvonásaimat, köszönöm szépen, de tisztában vagyok vele, hogy hetvenéves vagyok. Különben családi örökség, apám, anyám is rettenetesen ráncos volt. Tudja, mitől félek inkább? A fizikai fájdalomtól és a kiszolgáltatotságtól.
- Bámulatos energiáját sokan csodálják. Próbál, játszik, utazik. Nemrég szülőfalujában, Pélyen járt, ahol díszpolgári címet kapott. Örült neki?
- Egészen meghatódtam. Tudja, ahogy múlnak az évek, megfényesedik a gyerekkor. És nekem nagyon szép gyerekkorom volt. Érdekes, ha véletlenül visszatérek életem fővárosi színtereire, semmi különöset nem érzek, mintha nem is én éltem volna ott. Pélyen viszont a legapróbb élmények is felidéződnek bennem.
- Ünnepelték?
- Nagyon kedvesek voltak. Én lettem a falu első díszpolgára, a sógorom, aki iskolaigazgató volt, meg a második.
- Szereti a nagy felhajtásokat?
- Boldoggá teszi az embert, ha azt érzi, hogy szeretik, de én ilyenkor mindig zavarban vagyok.
- Mitől? Egy színésznő nem lehet zavarban!
- Dehogynem. Minden zavarba ejt, ami a mesterségemen kívül esik. Még egy köszöntés is, pedig az igazán kellemes dolog.
{p}
- Az utóbbi évtizedben egyre másra kapja az életműdíjakat. Hányadiknál tart?
- Nem számolom.
- Egy hosszú pályán siker, kudarc, öröm, bánat váltja egymást. Ezeket sem tartja számon?
- Minden életnek legalább öt-tíz buktatója van. Akár a siker kellős közepén is el lehet bukni.
- A buktatókkal együtt vállalja a múltját?
- Teljes mértékben.
- Melyik a jobb? Régi időkről nosztalgiázni vagy a mai történésekről elmélkedni?
- Erre a kérdésre nem tudok pontos választ adni. Természetes, hogy az embert kíséri a múltja, de hogy melyik pillanatban bukkan fel, azt sosem lehet tudni. Én már annyit éltem, hogy bármerre járok, előbb-utóbb szembejövök magammal.
- Megkísértik a modern dolgok?
- Mobiltelefonom van. A számítógéphez egyáltalán nem értek, még a videót sem tudom bekapcsolni. De biztosan meg tudnám tanulni. Az agyamat a szerepeimnek tartogatom, most is hét darabban játszom. A szöveggel nincs problémám, amíg szükségem van rá, addig a fejemben tartom, mást viszont nemigen tudok befogadni mellé. Előfordul, hogy neveket sem tudok megjegyezni.
- Oláh Ibolya nevét hogyhogy megjegyezte?
- Én minden tehetségre felkapom a fejem. Mámorosan boldog tudok lenni tőlük. Legyen az hentes, asztalos, szakács, színész vagy énekes, tehetség nélkül semmire nem megy. Ja, és takarítani sem lehet akárhogyan.
{p}
- Ön szeret takarítani?
- Porszívózni utálok, mosogatni viszont szeretek. Jól elidőzöm a konyhában.
- Híve a nagy baráti összejöveteleknek?
- Nem. Azokkal vagyok együtt, akikkel dolgozom. Persze vannak barátaim, de velük sem feltétlenül az otthonomban találkozom. És ha nyugalomra vágyom, elhúzódom a vidéki házamba.
- Volt férjeivel tartja a kapcsolatot?
- Mindegyikkel nagyon jóban vagyok. De miért is kellene haragudnunk egymásra? Hosszabb együttlét után mindkét félnek nehéz az elválás, nem volt ez másképp a mi életünkben sem, de őszintén mondhatom, a másik megbecsülése és szeretete máig megmaradt bennünk.
- Fiatalokkal barátkozik?
- Ha velük dolgozom, igen. Tudják, hogy szeretem őket.
- Nem félnek öntől?
- Nem kell tőlem félni.
- De Törőcsik Mari mégis csak egy élő legenda...
- Ilyet ne mondjon nekem. Minden dícsérő szó jól esik, de ne hozzon zavarba. Elhinni magamról, hogy élő legenda vagyok? Én egy ember vagyok a sok közül.
- Megint szerény... A zsigereiben van?
- Anyámtól és apámtól a legjobb tulajdonságokat örököltem. Fegyelmezett és toleráns vagyok. Nem folytatom. Mindenki abban reménykedik, hogy tele van jó tulajdonsággal, aztán majd mások eldöntik, hogy tényleg így van-e.
- Rossz tulajdonságai nincsenek?
- Hogyne lennének! Minden embernek vannak. Néha türelmetlen vagyok. Egyre jobban zavar a tehetségtelenség, és halálosan idegesít a butaság.
- Mi hiányzik a világból?
- Ide figyeljen, ez olyan nagy kérdés, hogy nemigen lehet válaszolni rá. Nekem a gyerekeim boldogsága a legfontosabb. Néha eltöprengek azon, mi lesz velük, miként alakul az életük, ha én nem leszek. Sajnos a világot eljuttattuk oda, hogy most már nem csak attól kell félni, hogy személyükben boldogok lesznek-e, hanem az iránt is kell aggódni, nem éri-e terrortámadás vagy természeti katasztrófa őket. Folyamatosan pusztítjuk a Földet, az emberiség nagy része pedig olyan szenvedésnek van kitéve, amit nem lehet segélyekkel megoldani.
- Ez bűn.
- Biztosan. De vigyázzon, egyikünk sem ítélkezhet, mert kicsik vagyunk hozzá.
- Foglalkoztatja-e, hogy mi marad ön után?
- Bele sem gondolok. A mi mesterségünk nem maradandó. Ahogy elmúlunk, elszáll a semmibe. Legfeljebb csak pillanatok maradnak meg.
- Nincs ez rendjén...
- De, ez így van rendjén.
- Megelégszik az emberek pillanatnyi szeretetével?
- Mire vágyhatnék még? Amíg a színpadról érzem, hogy szeretnek a nézők, és igénylik a jelenlétem, addig meg sem fordul a fejemben a visszavonulás gondolata. Nyilván van, aki nem ismer, vagy nem kedvel, de ezzel minek foglalkoznék, amikor csupa jó dolgot kapok a sorstól.
- Mit kaphat még?
- Semmit. Elégedett vagyok.