Zakatolavonat

Az a vonat pontosan oda állt, ahol föl volt festve a peron, így hát az sem volt csoda, hogy a szerelvény összes kocsija épp ott állt, ahol a kis tábla jelezte a helyét, következésképp azon sem lepődtem meg, hogy a kocsik ajtóinak a helyét is jól jelölték ki. Ennek köszönhetően épp ott állhattam, ahol be kell majd lépnem a kocsiba. Már meg sem lepődtem, hogy a kocsi padlósíkja egy síkba került a peron járófelületével, nem felmásznom, csupán belépnem kellett tehát a vagonba. Hogy tiszta kocsiban, jó levegőben utaztam, természetes - a többi jóval nem szeretném fölidegesíteni a MÁV járatain utazó embereket.
Tudom, ez sci-fiként hat a magyar ingázók számára, de higgyék el, ez ott a való világ. És ez még csak nem is az Orient-expressz vagy egy japán vonat. (Csak emlékeztetőül: jó másfél évtizede világszenzáció volt, hogy - mivel egy percet késett az egyik japán expressz - a közlekedési miniszter harakirit követett el. Szerencséjére ott a mentők is pontosan érkeznek, így aztán túlélte a hasfelmetszést.)
Hogy mi minden történik ma egy magyar vonaton, arról a nálamnál többet vonatozók sokszínűbb beszámolókat írhatnának, tőlem elégedjenek meg annyival, amit egy állandóan vonatozó barátomtól tudok, aki egyszer tüdőgyulladással bajlódik a fűtetlen kocsik, máskor meg hőgutára panaszkodik a szellőztethetetlen kupék miatt. De ez még mind semmi! Pár hete egy hajléktalan utas tojt be, no nem a kocsin lévő illemhelyre (melyet egyébként fényévnyi távolság választ el a tiszta és használható vécéktől), hanem egyenesen a saját nadrágjába. Hiábavaló volt a többi utas határozott fellépése, hogy azért mégsem kellene egy összecsinált nadrágban üldögélő utassal egy levegőt szívni, a megértő kalauz semmit sem tett az érdekükben, tovább mocskolhatta a kupé egyik elkoszolódott ülését. Talán ő is úgy gondolkodott, mint az ugyancsak becsinált vicchős: "Még nem fejeztem be..." Szóval őt is meg kell tűrni - elvégre jegyet váltott, mint a többi utas. (Kimondhatjuk tehát: a pénznek akkor sincs szaga, ha az utasnak van.)
Amikor 1989 tavaszán ötszáz hajléktalan sorsát próbáltam segíteni, sokszor megfordultam a Déliben. A minap egy órát várakoztam az akkoriban gyakran látott váróteremben. Nem akartam hinni a szememnek: ugyanazok a piros műanyag ülőalkalmatosságok billegtek alattam, melyek tizenhat éve. A mögöttem ülő pacák, mielőtt fölállt az én ülésemnek háttal álló, de ehhez kapcsolt ülőkéről, elnézést kért, és átszólt, vigyázzak, le ne essek, mert ő most föláll. Így is tett - és ebbe a fölállásba valóban belerengett az összes koszos, kopott ülés. Ezekből is mindössze egytucatnyi volt, többre nem is volt szükség, kevés utas hülyült meg annyira, mint én, hogy beült ebbe a förmedvénybe.
Nemrégiben a MÁV egyik új főnökét kérdezték a Nap-keltében, aki, mint bevallotta, a közelmúltban sok más ország vonatát kipróbálta, itthon viszont évek óta nem utazott vonaton. És ő tervezi a MÁV új arculatát, azt ígérve, hogy pár éven belül minden megváltozik. Az ígéret hamar testet öltött: máris drágábban utazhatunk. S mennyi ilyen változás történik még!