Anyanyelvi őrjárat

Jóleső érzéssel olvastam a székesfehérvári László Jánosnak a Szabad Föld szerkesztőségén keresztül hozzám küldött levelét, Anyanyelvi őrjárat-beli írásaimat dicsérő sorait. De köszönetem kifejezésén túl mindjárt válaszolnom is illik neki, mivel egy olyan kérdéssel tisztelt meg, amelyre a válasz bizonyára többi olvasónkat is érdekli. Ezért rövidítve ugyan, de idézem olvasónk valóban érdekes, szinte csemegének számító kérdését.
"Azt kérném, szíveskedjék kielemezni a már, immár és immáron szócska használatát, s jelezni, hogy egyetért-e azzal, amit én gondolok róluk. Én ugyanis sznob alkalmazást, nagyképűsködő fokozást vélek fölfedezni az immár és az immáron használatában. Megfigyeltem, hogy ha nem a felső körökhöz tartozó emberekről, foglalkozási csoportokról kapunk tájékoztatást, akkor a már a szokásos. Például: a kőművesek már a negyedik emeleten dolgoznak; a nyugdíjasok már ötödször találkoznak a halastó partján. De ha tanárokról vagy jogászokról van szó, akkor az immár a módi: a jogászbált immár ötödször rendezték meg a ...-i szálló dísztermében. Ha pedig még felsőbb kaszthoz tartozókról szól a hír, akkor még ennél is több dukál. Például: az Operaházban az illusztris résztvevők (vállalkozók, politikusok, művészek stb.) immáron negyedszer emelték jelenlétükkel az évadzáró előadás fényét, rangját. Ezzel ellentétes irányú használatot - például: a környék legjobb ácsmestere immáron a negyedik emelet tetőzetét állítja össze, illetve: a világhírű zongoraművész már harmadszor látogat fővárosunkba - szinte sohasem találunk."
A bemutatott példák igen szemléletesek, s valóban szinte csábítanak bennünket arra, hogy valamiféle osztálykülönbséget, társadalmi rétegződésen alapuló megkülönböztetést keressünk, illetve lássunk e három határozószavunk használatában. Szerencsére ez csak a látszat. A megkülönböztetés igazi alapja nem ez, hanem a három alak közti stiláris különbség. Hogy ez minden olvasónk előtt világos legyen, először is a három szó keletkezéséről kell szólnom.
Az alapalak a már. Ez kétségtelenül ma, majd, más, most szavaink közös tövéből alakult. Hogy a szó végén levő r milyen elem, azaz inkább képző- vagy inkább ragféle, nem tudjuk pontosan, de ez nem is lényeges, mint ahogy az sem, hogy a már-nak vannak népies alakváltozatai is: má, mán, márt stb. A lényeges az, hogy ez a már igen korán, már a XIV. századtól kezdve két irányban is bővült. Egyrészt maga elé vette az 'itt van, lám' jelentésű ím, íme szócskát, amely nyomósításra szolgált, másrészt pedig az immár alak még tovább bővült a végéhez kapcsolódó s ugyancsak nyomósító szerepű, egyúttal pedig gyakran régies hangulatot éreztető -on végződéssel (mint ezekben is: akkoron, mindazon, ugyanazon).
Ez a kétoldali bővülés a magyarázata annak, hogy a sajátos stílusértéket nélkülöző már mellett az immár-t egy kissé választékosnak, irodalmiasnak érezzük, az immáron-t pedig emellett még régiesnek is. Hangsúlyozom: ez nem csupán az én véleményem, értelmező szótáraink hasonlóképpen minősítik e szavakat. Nem csoda hát, hogy László János olvasónk is különbséget érzett a három szóalak használati értéke között, csakhogy ő a különbséget pusztán a jelenben vizsgálta, holott az a múltban gyökerezik, s nem osztály-, illetve rétegződési megosztást jelez, hanem a speciális stílusértéktől való mentesség, a költői, kicsit ünnepélyes hang, valamint a patinás, régies, egyúttal ünnepélyes stílus hármasságának érzékeltetésére szolgál.