Anyanyelvi őrjárat

Mivel már csak alig pár nap választ el bennünket a gyermekek által annyira várt Mikulás-naptól, úgy érzem, ez a legjobb idő arra, hogy válaszoljak egy debreceni olvasónknak, Horváth Árpádnak még a nyáron hozzám eljuttatott levelére, azazhogy a benne megfogalmazott következő kérdésre: "Már többször is találkoztam ezzel a kifejezéssel: látástól mikulásig. Tudom, hogy mit jelent (reggeltől estig), de azt fel nem foghatom, hogyan keveredett bele a mikulás szó. Régebben ezt mindig így mondtuk: látástól vakulásig!"
A kérdés érdekes, és korántsem mondvacsinált. Magam is többször hallottam már ezt a látástól mikulásig formát, sőt az a tapasztalatom, hogy a mindennapi élőbeszédben, amely sokkal közvetlenebb, fésületlenebb, mint az írott forma, ez már gyakoribb is, mint a korábbi, a látástól vakulásig változat. Levélírónk a jelentését is megadta, de itt azért elkél némi pontosítás. Azért nem a 'reggeltől estig' értelmezés a legjobb, mert a látástól vakulásig szólásforma a szabad természetben érvényesülő, mesterséges fényektől mentes látási viszonyokra épül. Télen, s már most, ősz végén jóval kisebb az az időszakasz, amelyre e szólás vonatkozik, mint például egy júliusi napon. Pontosabb megfogalmazásban ugyanis e kifejezés - s vele a látástól mikulásig forma is - azt jelenti: 'hajnaltól sötét estig'. Nyáron ez akár tizenhat órányi időszakot is magában foglalhat, télen legfeljebb nyolcórányit.
De olvasónk kérdése nem erre irányul, hanem arra, hogy mit keres a sötétedésre utaló vakulás szó helyén a mikulás. Válaszom talán kiábrándítja, mégsem mondhatok mást, mint hogy ennek a változtatásnak az égvilágon semmi más alapja nincs, mint a homo ludens, azaz a játszó ember ősi játékos, ez esetben szójátékos ösztöne. Mert van ilyen ösztön, és sokunkban benne is bujkál ez a játékos ösztön. Levélírónk, egyúttal pedig olvasóink meggyőzésére hadd idézzek néhány ideillő sort a múlt század első felének egyik legkiválóbb "szójátszójától", Karinthy Frigyestől! Szavak című pompás monológjában többek között ezt írja: "Én bevallom, hogy én minden szót, ami eszméletembe kerül, mielőtt felhasználnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom - játszom vele, mint macska az egérrel... Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pillanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így: "eleven embercomb". És "harisnya", ez a szó mindig feltételes marad nekem. Ha risnya - de nem ris. Mert nekem a szó, azonkívül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, szájnak, fognak, toroknak..."
Igen, az ösztönös emberi játékosság! Ez a játékösztön az, amely a nyugdíj szót kifacsarva megalkotta a kesernyésen szellemes nyögdíj változatot. Ez "szelídítette meg" a pár évtizede még durvának számító szót is tartalmazó szólást imigyen: otthagyta, mint eb a Szaharát. Ez játszik el tudatosan két azonos alakú szóval a következőképpen: ezer bocs és három anyamedve! És ez csempészte oda a vakulásig helyére a vele rímelő - s e cikkecskét ezáltal épp időszerűvé tevő - mikulásig formát.