Csendgyakorlat

- Senki nem születik úgy, hogy képes legyen magában csöndet teremteni. Harminc éve írok, és az írás tulajdonképpen csendgyakorlat - töpreng hangosan a mester. Szavait rajtam kívül még két fiatal lány issza. Ők is a teájukat kortyolgatják, szemük kerekre nyílik. Kornis Mihály arról mesél, hogy amikor alkot, egy belső világ neszeire figyel, olyankor akár puska is ropoghat a füle mellett. Azokat a gondolatokat, amelyekből a Vigasztalásokat írta, fél évszázad alatt gyűjtötte össze. Ennyi idő kell az önismeretre.
- Hogyan függetleníti magát a mindennapok zavaró zajától, zakatolásától?
- Ön hétköznapi zakatolásnak nevezi, én inkább szenvedésnek. Igyekeztem az életemet úgy alakítani, hogy ki tudjam zárni mindazt, ami idegesít. Az ember nem csinál olyasmit, amivel nem ért egyet.
- Egyik művében úgy fogalmazott, hogy írni szabadság...
- Az írás a valótlanságoktól való szabadság, valamint a saját kialakított rendemhez való hűség. Nem írok le olyat, ami valótlan, és nem is kötelezhet rá senki. Mikor belefogtam a Vigasztalások könyvébe, megígértem az olvasóknak, hogy nem fogok hazudni. Létezik olyan igazság, amely letöröl az ember szeméről minden könnyet. Nem véletlenül idéztem a könyv elején ezt a Bibliából.
- Miért szólítja képzelt gyermekének e kötet olvasóit?
- Művésznek nem szabad családot alapítania. Ha makulátlanul felelősségteljes, nem ad életet másnak, csak a műveinek. Az írónak a könyvek a gyermekei.
- Így kevésbé szorong, amikor például válságba kerül?
- Az ember akkor tanul a legtöbbet, amikor bajba jut. A válságok mindig jelzései annak, hogy valami új készülődik bennünk. Ha nem pánikban és ellenkezve fordulunk az új felé, hanem figyelmesen, érdeklődve, akkor esélyünk van azt a valamit az előnyünkre fordítani. Ezeket az igazságokat persze csak 55 éves korunkban látjuk, előtte úgy gyalogolunk bele a késekbe, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb. Az élete első húsz-harminc évében senki sem tudja, hogy miért csinál hülyeségeket. Negyven felé azonban illik sejteni, ötvenévesen pedig már tudni kell, hogy mi az, ami megvédhet minket.
{p}
- Csinált már jó néhány hátraarcot pályája során...
- Mikor elvégeztem a színművészeti főiskolát, úgy éreztem, a szívem mélyén sem akarok színházat rendezni. Ugyanakkor tudtam: ha otthagyom a színházat, egyszerre veszítem el az állásom, a lakásom, az egzisztenciám, és kockára teszem az édesanyám nyugalmát is. Egyúttal magamra uszítom az akkori államot: a minisztériumot meg a pártközpontot. Mégis egy hang azt követelte bennem, hagyjam abba a rendezést.
- Mi is következett ezután? Hová ment?
- Sehová. Újságot árultam, szociológiai felméréseket készítettem, és nem publikáltam, csak a barátaim, az éppen akkor formálódó ellenzék olvasta írásaimat. Gyakran tartottam felolvasóesteket is, magánlakásokban. Meg sem próbáltam publikálni. Ez a fordulat egybeesett barátságommal Petri Györggyel, az azóta klasszikussá vált költővel.
- Nem félt attól, hogy elszúrta az életét?
- Nincs rózsákkal telehintve a személyiség fejlődésének útja. Aki vállalja a kudarcokat, az esetleg sikeres lesz, aki menekül a kudarcok elől, nagy valószínűséggel sikertelen marad. Aki elég erősnek érzi magát, és azt mondja magának, bevállalom ezt a kudarcot, az előbb-utóbb rájön, hogy a kudarc inkább a sikerhez vezető egyik küzdelmes lépcső volt. Aki pánikba esik és behúzza fülét-farkát, az hamarosan még nagyobb mélységekben találja magát. Valaha én is menekültem. De rájöttem, ha az ember nem fél, akkor megmenekül.
- Most éppen jár színházba?
- Nem. A hetvenes évek közepén  négy éven át azt mondtam esténként, hogy akkor lássam a színpadot, mikor a hátam közepét. Most ez újra így van.
- Azt beszélik önről, szenved, ha végig kell néznie a műveit...
- Ahhoz, hogy egy darabot megírjak, látnom kell magamban a jeleneteket, a szereplőket, mégpedig kristálytisztán. Olyan ez, akár egy hallucináció. Noha a legjobb rendezők instruálták a drámáimat, a színház a számomra soha nem adta vissza azt a látomást, filmet, amit magamban láttam, amikor írtam és látok, ha olvasom a magam által írt szöveget.  Mindez nem jelenti, hogy az ő munkájuk értéktelen volna. Csakhogy a magamfajta író képtelen élvezni, ha nem azt látja a színpadon, amit belül, a lelke színpadán.
- Mit kell tudni a Rendkívüli állapotról, amit felolvas a Bárkában?
- Az eredeti szöveg töredék, de hatalmas, egy egész napig kellene játszani. Szilveszter napján játszódik, a közeljövőben, mikor a városban időjárási katasztrófa következtében kánikula van, és az emberek lassan már nem bírnak élni. Nem csak ezért. Az este valamiféle végítéletbe torkollik.
- Mégsem lenne hát vigasz?
- Én olyan hívő vagyok, aki nem szeret Istenről beszélni. Úgysem lehet pontos. Az igazán fontos dolgokat sem megírni, sem kimondani nem lehet. Attól igazán fontosak, hogy érinthetetlenek. Amiről pedig nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.