Karácsonyfák

A nagy rejtély persze az, hogy a karácsonyfa - s vele együtt a sok ajándék - honnan jön, ki hozza, hogyan kerül be észrevétlenül a házba. Titokzatos egy dolog ez, nekem még máig sem sikerült megfejtenem. Gyerekkoromban az angyal hozta e sok csodát. Eleinte különösebben nem foglalkoztatott a dolog, igyekeztem csupán jó gyereknek lenni, főképp ilyentájt, karácsonyhoz közeledvén, hiszen jó kölök jutalma sok ajándék. Nagyapám mindennap szánkózni vitt a környéken, s hogy az ünnepen a szánkóhúzás hosszabbra sikerült a megszokottnál, észre sem vettem. Nagy öröm volt viszont hazaérve felfedezni a csillogó-villogó fenyőt a házban - nyilván mindig én voltam, aki elsőnek észrevette -, és ezen még az sem tudott rontani, ha a fa ágain végigfutó, havat utánzó vattacsík a csillagszóró szikráitól lángra kapott. Nagyon izgalmas és látványos volt, de hiába elleneztem, a jól szervezett felnőttek eloltották a tüzecskéket. És az ajándékok... Jó volt gyereknek lenni.
Később persze sokan akadtak, akik, mondjam így, dekonstruálták a karácsony mítoszát. És úgy tűnt, hogy igazuk van. Egy idő után már nem kellett folyamodványt írni a Jézuskának-Angyalkának-Télapónak, megtette egy szóbeli közlés a szülők fülébe. Megváltozott az ünnep. Nem feltétlenül rosszfelé, hiszen a fenyő közös megszerzése, az ereklyeként őrzött régi s egynéhány ősi dísz ágakra aggatása, a csomagolás mind meghitt pillanatokat szült. Meg persze része lehettem a "nagy összeesküvésnek": a célpont - az öcsém... Akkoriban, kamaszként, elhittem, hogy mindez csupán egyike a felnőttek furcsa rituáléinak.
S ezt így is gondoltam életem legemlékezetesebb, legszomorúbb s egyben legboldogabb karácsonyáig. Tizenhat - már tizenhat! - éve történt. Tizennyolc éves alig-felnőtt voltam, bakaruhát hordtam másfél ezer társammal együtt Erdély egyik kaszárnyájában. Kiszámolhatod, akkoriban forradalom - vagy ahhoz hasonló - zajlott a földrész ama sarkán. Huszonnegyedikére már mindannyian túlestünk a tűzkeresztségen s egy-két bevetésen. S közben nagyon megöregedtünk. Gondolhatod, a várban terpeszkedő kaszárnyát úgy őriztük, mint a mesebeli kastélyokat a griffmadarak s az oroszlánok: se ki, se be senki emberfia. Hajnalban mégis, a folyóról felemelkedő, lőporszagú ritkás ködben a harcosok előtt, a gyülekező tér kellős közepén álldogált egy karácsonyfa. Csenevész növény volt, alig embermagas, ritka, tépázott ágakkal. Olyan volt, mint mi. Csillogó szalagok és színes papírdobozok ékesítették a furcsa jószágot.
Hogy miként kerülhetett oda, rejtély. Parancsra nem - hiszen karácsony hivatalosan nem is létezett. Katona nem állíthatta, nem lett volna mivel és miből. Odakintről nem kerülhetett be, hiszen lőttünk mindenre, ami mozgott. Titok ez mind a mai napig.
Szerintem az angyalok műve volt. Biztosan elesett bajtársaink közbenjárására szálltak alá a szerényen díszített fával. S alátették a legszebb ajándékot, amit ember kaphat: a szabadságot.
Te még pici vagy. De majd megnősz, és kérdéseket fogsz feltenni nekem: - Apa, miért könnyes mindig karácsonykor a szemed? Hát ezért.