Karácsonyi gyász

December volt. Verőfényes napsütés, szikrázó hó, csikorgó hideg. Idillikus, gyönyörű  tél, ami máskor hihetetlenül derűssé tudta volna tenni a hangulatomat.
E napokban azonban megfáradt, beesett arcomra egyetlen emberke tudott egy-egy kis mosolyt csalni: ötéves kislányom.
- Anyucikám!  Írjunk levelet a Jézuskának! Kérjük meg, hogy hozzon nekem olyan szőke babát, aminek villog a szeme, meg a szíve! Olyan szép! Láttam a tévében. Te is láttad?
- Igen. Én is láttam, kicsikém, de nem hiszem, hogy a Jézuska hozna neked olyat, hiszen tudja, hogy mennyi gyönyörű babád van. No meg a Kati baba (az agyondédelgetett kedvenc) is megharagudna, azt hiszem, mert úgy érezné, hogy őt már nem is szereted!
Kicsi arca hirtelen gondterhelt lett, de a "nyugati világ" villogó szemű "csodája" csak nem hagyta nyugodni. Még sokszor hozta szóba, de mindig elhárítottam valahogy. A játékpiac méregdrága "szörny-szülötteit" elvből akartam távol tartani tőle. Jó kislány lévén lassan beletörődött, már nem emlegette a babát, de tudtam, mennyire vágyik rá.
Múltak a napok, a kegyetlen valóság napjai. Több mint két hónap telt el azóta, hogy kétszer hallottuk, az ország két különböző pontján, szinte azonos időben: "Sajnálom, de késő!  A rákos sejtek olyan áttéteket képeztek, hogy itt már mi nem tudunk segíteni. Fel kell készülniük a legrosszabbra!"
Villámcsapásként sújtott rám a felismerés: hamarosan nem lesz édesapám, a férjemnek édesanyja. Patakzottak a könnyeim, napról napra bővebbek lettek a ruháim, feketébb a gödör a szemem alatt. Óriási erőfeszítéssel ügyeltem arra, hogy a csicsergő kicsi lányom ebből minél kevesebbet vegyen észre, számára az maradjak, aki voltam: a jókedvű, sokat nevetgélő, vele játszadozó édesanya. Életem legnehezebb szerepét játszottam!
Közeledett a karácsony. Valahogy most elmaradtak a lázas előkészületek, az örömteli titkolózások. Életünket főként a két kórház közötti ingázás töltötte ki.
Azon a decemberi napon édesapámhoz mentünk. A kórház felé közeledve egyre nagyobb lett bennem a félelem: ott van-e még a helyén?
Ott volt. Csont-sovány arca mosolyra húzódott, amikor meglátott minket. Egyre halkuló hangján közölte: "Ne féljetek! Nem tart már soká!" Aztán ellátott egész életemre szóló jó tanácsokkal a rá mindig is jellemző racionalitással. Éreztem, már nem harcol, már mindent elfogadott.
Elbúcsúztunk, s a folyosóra lépve kitört belőlem a zokogás. Férjem mellére borulva csak annyit tudtam mondani: "Most láttam őt utoljára!"
Szótlanul autóztunk hazafelé. Egy áruház felé közeledve halkan megszólaltam:
- Légy szíves, állj meg az áruháznál.  Szeretném megvenni a babát.
A párom - akivel ebben a "babaügyben" korábban is egy véleményen voltunk - szó nélkül kanyarodott az áruház parkolójába. Nem beszéltünk, de tudom, ő is pontosan azt érezte akkor, ott, abban a pillanatban, mint én. Némán is tökéletesen értettük egymást.
Másnap megcsörrent a telefon, s én a páromhoz fordultam:
- Kérlek, te vedd fel! Nem bírnám ki, hogy én halljam először...
Felvette a telefont. Láttam az arcát, mindent elárult...
{p}
A vidéki kórházban két délután hiába várt minket a mama. Édesapám halálával kapcsolatos teendőink miatt nem tudtunk hozzá bemenni.
Ők - a mama és édesapám - tudtak a másik betegségéről, csakhogy nem az igazságot. Elbagatellizáltuk a dolgot, ha egymásról érdeklődtek. Ők meg megnyugodtak.
Készülődni kezdtünk a mamához. Levetettem fekete ruhámat, s színesbe öltöztem. Elindultunk.
A kórház folyosóján egy nővérke szemrehányó tekintettel közölte, hogy már másik kórteremben fekszik a mama, majd nem bírva félretenni ellenszenvét, megszólalt: "Nem lehet könnyű szegénynek! Egy gyereke van, az sem lakik olyan messze, mégsem jöttek hozzá, pedig nagyon várta magukat!"
Először dühöt, aztán megalázottságot, majd mérhetetlen elkeseredést éreztem, s halkan megszólaltam:
- Igaz. Kívülről nézve ez valóban így tűnhet. Csakhogy ez csak a látszat. Lassan három hónapja ugyanilyen állapotban feküdt egy másik kórházban az édesapám. Hozzá már két napja nem kell menni - fakadtam sírva -, de ezt Ön nem tudhatta, és a mama ezután sem tudhatja meg. Ezért nincs most rajtam fekete ruha. Azt hiszi, olyan könnyű mindezt úgy végigcsinálni, hogy ő ne vegyen észre semmit?
Meglepett arcáról eltűnt a barátságtalan, vádló tekintet: "Bocsássanak meg! Ezt nem is sejtettem! Ne sírjon!" - fogta meg a kezemet, s az egyágyas kis szoba felé vezetett.
Félve léptünk a kórterembe. A mama láztól égő arcán halvány mosoly jelent meg.
- Édes gyerekeim! - sóhajtotta. - Már aggódtam, azt hittem, valami baj van, hogy nem jöttetek!
- Dehogy! Nincsen semmi baj, Mamikám, csak nagyon sok volt a dolgunk, és nem tudtunk ideérni idejében, hogy még beengedjenek.
- Nem baj, semmi baj! Az a fontos, hogy most itt vagytok! Kislányom - vetette felém a tekintetét -, apád hogy van?
- Apu?! - dobbant hatalmasat a szívem. - Ő jól. Ő már jól van, Mamikám! - s puszit nyomtam lángoló arcára.
- Hála Istennek! - sóhajtotta. - Akkor karácsonyra ő már otthon is lehet.
- Igen. Ő már otthon van... Klausz (a főiskolás kollégista nagylányunk) holnap jön haza - tereltem másfelé a szót, mert már alig bírtam tartani magam. - Azt mondta, hogy erre jön és egész délután itt lesz. Jó?
- Nagyon jó lesz! Hány nap van még karácsonyig?
- Már csak három.
- Csak? Akkor én már biztosan nem mehetek haza! - (Nagyon jól tudta, hogy soha többé nem fog hazajönni, de azt hitte, mi nem ismerjük az igazságot. Ő is kegyetlenül nehéz szerepet játszott!) - No, nem baj!  Majd utána! - rebegte.
Aznap éjjel kómába esett. Többé már nem is tért magához.
Ilyen körülmények között érkezett el a szenteste. Édesapám holtan, a mama kómában feküdt a kórházban.
Nálunk volt együtt az egész nagy család, csak a két szeretett ember hiányzott. Hallgatagon tettünk-vettünk, készülődtünk. Csupán a kicsi lány csacsogott egyfolytában. Izgatottan várta a gyertyagyújtást.
Elérkezett a pillanat. Kigyúltak a karácsonyfa fényei, s a fa alatt egy apró szempár, s egy kis rózsaszínű szívecske villogott...

Juhász Józsefné