Lenne ön is milliomos?

- Az az érzésem, ha vegyészmérnök marad, akkor ma a találmányairól ismernénk, de ismernénk. Ön mintha nem tudna a háttérben maradni, ismeretlenségben.
- Ezt az állítást igazolni nem lehet, a kísérlet nem ismételhető meg, úgyhogy nem tudom. Az tény azonban, hogy nem véletlenül indultam a Riporter kerestetik című vetélkedőn. Riporter akartam lenni, képernyős, ahogy ma nevezzük.
- Mikor dőlt el, hogy játékmester lesz, s nem kíváncsi oknyomozó riporter?
- Hogy nem oknyomozó riporter lett belőlem, azt eldöntötte az élet. Maga pontosan olyan jól tudja, mint én, hogy abban az időben, mikor én riporter lettem, az oknyomozás nem éppen az újságírói szakmának, hanem egy másiknak volt a foglalkozása. De igaz, ami igaz, én belpolitikai újságíróként szerettem volna kezdeni a tévében, Polgár Dénes A Hét című műsorában. Úgy éreztem, az az én világom, egészen addig, míg Vitray tanár úr, akinek jártam a híres riportertanfolyamára, meg nem kínált a barkochba játékkal.
- S ez volt a "lejtő"?
- Igen, ráadásul nem is volt visszaút. Egyszer még nekirugaszkodtam, hogy ismét belpolitikai riporter lehessek, mert azt éreztem, hogy a játék, a vetélkedő beskatulyáz, s innen többé nem tudok kimászni. De már nem mertem váltani.
- Ez olyan nagy baj? Milyen ellenérzései voltak a játékvezetéssel szemben?
- Ma már nem baj, ellenkezőleg. De, gondoljunk csak bele, a vetélkedő a világ legmesterkéltebb struktúrája. Egyetlen olyan kérdést sem teszek fel a játékosoknak, amelyet az életben, természetes körülmények között feltennék. Ráadásul egy rendkívül agresszív világ, mert sokszor olyasmit kérdezek, amit a játékos nem tud, s ezt hidegvérrel, szándékosan teszem.
- Azt szokták mondani, hogy ebben az országban mindenki mindenkit ismer. Ön ennyi év után, gondolom, ismer mindenkit, aki tévés vetélkedőkbe szokott jelentkezni.
- Gyűlölöm ismerni a játékosokat. Amint úgynevezett "emberi" kapcsolatba kerülnénk, máris nem lennék képes a pártatlanságra. Igyekszem ezért a lehető legtávolabb tartani magam minden játékostól. A Legyen ön is milliomos!-ban még a kérdéseket sem ismerhetem. Ez egyébként nagy vitát váltott ki a műsor megalkotóival. Én addig ahhoz szoktam, hogy a kérdéseket lássam műsor előtt, s ezt itt is szerettem volna kikötni. A műsor betanítója, aki annak idején idejött segíteni, elindítani a Milliomost, közölte, hogy nem. Nagyon haragudtam, hogy egy tejfelesszájú mit szól ebbe bele, de meg kell mondanom, igaza volt. Az a helyes, ha a műsorvezető is tétova, s maga sem tudja a választ előre.
- Lenne olyan kérdés, amelyre ön sem tudja a választ? Tényleg, az emberek műveltsége miképpen változik az utóbbi években? Szokták mondani, hogy a fiatalok egyre kevesebbet tudnak.
- Vagy inkább mást tudnak. A hetvenes években fel lehetett tenni egy kérdést Racine írói technikájáról, ma ilyesmivel nem próbálkoznék.
{p}
- S ez baj?
- Dehogy! Harminc éve például az űrhajózás fontos volt, tehát az emberek e téren tájékozottak voltak. Ugyanakkor a gasztronómiáról nem volt mit kérdezni, mert ismertünk, tisztelet a kivételnek, három fűszert: só, bors, paprika, s kész. Ma az űrhajózás akkor hír, ha felrobban egy űrsikló, ez nem a mindennapok része, míg a fűszerek, a gasztronómia annál inkább. A műveltség tehát nem egy általános, korszaktól elválasztható kategória. A szappanopera például hozzátartozik az általános műveltséghez? Szerintem hozzá bizony! Ha sok-sok millió nézőnek oly fontos, akkor egy művelt ember nem teheti meg, hogy nem ismeri.
- A tévé szerepét nem értékeli túl ebben? Ma kit nevezne műveltnek?
- Ma és mindenkor azt hívnám műveltnek, aki a lehető legtöbb körben képes eligazodni a világ dolgai, a társadalom egyes csoportjai között. S mivel a társadalom többsége a tévéből szerzi az információit, ezért azt nem szabad alábecsülni.
- Sokan keresik a barátságát? Divatos ma Vágó István barátjának lenni?
- Negyven fölött az ember nem nagyon köt új barátságokat. Legalábbis én biztosan nem. Nekem a barátkozás egyik alapfeltétele, hogy hasonló világnézetet valljunk.
- A koráról kérdezhetem?
- Hogy hány éves vagyok?
- Nem. Hat-hét évvel ezelőtt önt az egyik kereskedelmi csatorna gyakorlatilag leírta azzal, hogy öreg.  Leváltották a saját műsorából. Elégtétel vagy vigasz volt, mikor kiderült, hogy egy másik csatorna viszont éppen önben látja a megújhodást? Hogy éli meg egy képernyőhöz, nyilvánossághoz szokott ember, ha azt mondják, öreg, menjen nyugdíjba?
- Rosszul. A kort tudni kell kezelni. A mai állapot nekem a sors ajándéka. Ha megnézem a kollégáimat az RTL Klubban, a korban utánam következő legalább húsz évvel fiatalabb. Egy kereskedelmi tévének célközönsége van, a 18 és 49 év közöttiek a legfontosabbak számára. Egy ötvenéves ember nem a reklám alapján fog autót venni. És a kérdés az, hogy vajon a fiatal nézőkhöz csak fiatal tud-e hatékonyan szólni.
- S mire jutott?
- Hogy ez így van. Más nyelvet használnak, más a stílusuk. A fiatalokhoz fiataloknak kell szólniuk. Én talán kivétel vagyok, s ezért hálás is vagyok a sorsnak, de legyünk tisztában azzal, hogy ez nem hétköznapi állapot. Talán az is ide tartozik, hogy idén harmadszor nyertem el Az Év Műsorvezetője közönségdíjat...!
- Gratulálunk! Ha véget ér ez a műsor, s esetleg nem lesz újabb, mihez kezd? Ezek szerint tévés tervei nincsenek.
- Még nem ért véget! Nyugdíjas koromra nincsenek tévés terveim. Internetezem, játszom a Favágók nevű zenekarunkkal, nyelvet tanulok, és nagyon vonz az idegenvezetés. Rengeteget utaztam életemben, lenne mit mesélnem a turistáknak. Ha fizikailag bírni fogom, elszegődöm idegenvezetőnek.