Népmese

Első döbbenetemben a Néprajzi Lexikonért nyúltam, ahol gömbecnek nyoma sem volt. Ettől kezdve egyre bizalmatlanabb voltam e népmese iránt. A folytatással sem jártam jobban. A levágott malackából (disznóból) "tavaszra csak a kis gömbec maradt meg", írja a nép az ő meséjében, ami aligha lehet igaz, ugyanis a disznósajtot télen eszi meg a falusi népség, tavaszra legföljebb a madzag marad meg belőle.
Hogy szegény emberről van szó, az igaz, még ha ez mese is, de az biztos, hogy tavasszal nem szőlőt megy kapálni. Márpedig a mi emberünk oda ment (még ha később a mezőről is ment haza), és ahogy a mese mondja: "otthon maradt a három leánya meg a felesége, hogy vacsorát főzzenek." Ilyet a nép még mesében sem ír le, mert ha a három leány meg az asszony nem megy ki a szegény emberrel együtt, úgy fenéken billenti őket, hogy a szőlősig repülnek. A vacsorát majd összeütik estefelé, legföljebb hamarabb megy haza az asszony.
Azt írja a nép, hogy estefelé az asszony így szól a nagyobbik leánynak: "Eredj lányom a padlásra, hozd le a kis gömbecet, főzzük meg apádnak!" Hogy a disznósajtból ember nem főzött még levest, az biztos, de ha ezek a mesehősök mégis azt főznek, én épp úgy nem értem, miért kellenek ehhez mind a négyen, mint ahogy az ember se értené, ha beleszólhatna a mesébe. Igaz ugyan, azt írja a lexikon, hogy ha a gömböcöt nem töltik meg, savanyúlevest (pacallevest) főznek belőle. Ha megtöltik, bevarrják, írja a tudós könyv, nem préselik, füstölik, és hamarosan el is fogyasztják, a tavasz tehát újfent kizárva. Ha viszont bevarrták a mi kis gömbecünket, nem kapkodhatja be sorban a három lányt, majd az asszonyt, akikről joggal föltételezem, ha normálisak, amikor a padlásra érnek, észrevették volna a gömbec emberenkénti dagadását.
Hazaérve keresni kezdte az ember az asszonyt meg a lányait, de úgy tűnik, az éhség a családfenntartói felelősség elé furakodott benne: amikor hiába kiabált nekik, vacsora után nézett. Neki is a gömbec jutott eszébe, és - igazolván, hogy azt főzés nélkül eszi meg az ember - úgy döntött, hogy elfogyasztja. Persze hogy bekapta őt is a gömbec, amikor mellé lépett.
Azt már meg se említem, hogy mindannyiuk bekapása előtt bejelentette a kis gömbec, hogy bizony nem őt eszik meg, hanem ő eszi meg őket, pedig igen ritka eset, hogy egy füstölőt megjárt disznóbendő emberi hangon szólaljon meg. (Persze, tudom, mese!)
A madzag persze elszakadt - jó kis zsineg lehetett, ha öt emberig bírta -, a gömbec pedig (bár öt ember egyszerre aligha fér le a padlásajtón) legurult a lépcsőn (a házuk persze dombon volt), és gurult végig az utcán, bekapkodva a kapásokat meg a szuronyt szegező sereget, a tetejébe még a kaszásokat is (tavasszal), legvégül pedig a kanászgyereket, aki hazafelé terelte a (még élő) disznókat, és (ettől dobtam egy hátast!) "a bicska ki volt nyitva a kezében, s ette a szalonnát".
Hát nem! Mondtam magamnak, én ezt nem mondom el a gyerekeknek! Egy normális kondás nem eszi a szalonnát (főként nem hazafelé, terelgetve a bűzlő disznókat), hanem déltájt szalonnázik, azaz árnyékban üldögélve, kenyérrel és hagymával együtt falatozza a szalonnát. Mindez persze részletkérdés ahhoz képest, hogy se a kapák, se a szuronyok, se a kaszák hegyei nem hasították ki a gömbecet, csak a kinyitott bugylibicska.
Nem és nem, dörögtem magam elé, akármit nem mesélek el a gyerekeknek! Már át is írtam a mesét (én is nép vagyok, mért ne tehetném?!), hogy hitelesen adhassam tovább. Mint kiderült, nem tehetem meg, mert a jogdíj... Kinek? A népnek...? Útban a stúdió felé telefonon küzdöttem a kiadóval, hadd mondhassam el az általam átírt mesét, végül megoldódott a dolog: találtak egy változatot, mely majdnem megegyezett az enyémmel, ezt olvastam föl, igaz, a szuronyosokat ebben is a bicskás kondás előtt kellett bekapkodnia a gömböcnek. Hiába írtam én "jobbat" vagy "igazabbat", azért a nép az úr...
A végén már csak az bosszantott, hogy a gömböcből kisorakozott népség boldogan ölelgette egymást, és egy szó sem esett arról, hogy ha kihasadt és szétdurrant a gömböc, mit fog vacsorázni a szegény ember meg a családja, ugyanis így zárul a mese: "Ha a gömböc ki nem hasadt volna, az én mesém is tovább tartott volna."
Nem és nem! A mesében legyen hepiend, a szegények üljenek asztalhoz, és kerüljön valami a tányérjaikba! Ha más nem, legalább egy kis bolti gömböc, egy húsüzemi disznósajt, amit (még ha nem is szokás, de) megfőzhetnek levesnek a szegények.