Piros szív a krémesen

Népes társaság gyűlt össze az Aranyszöm rendezvényházban. Ma nincs próba, de szívesen vannak együtt, az asztalokra hamar boroskancsók kerülnek, kezdetét veszi a terefere. Kecskésné Drinóczky Zsuzsa tanítónő ismertet meg a társulat történetével.
A harmincas években a település - akkor Mórahalom még falu sem volt - plébánosa állította színre Sík Sándor István király című darabját a környező tanyákról szalajtott fiatalok szereplésével. 2000-ben Magyarné Rozi, a művelődési ház akkori igazgatónője felvetette, hogy a millennium tiszteletére újra elő kellene adni a darabot. Megkezdődött a szereplők verbuválása. Nem ment könnyen: a kisváros lakóinak eleinte kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a színpadon pipiskedjenek. Ótott Kovács Zoltán raktárost például csak statisztának sikerült elcsábítani, de később a játszók szűkös száma miatt kénytelenek voltak rá is szöveges szerepet osztani. Az előadásra felettébb vegyes társaság alakult ki, akadt benne vasesztergályostól kezdve a tanítónőn keresztül a rendőrig mindenfajta helyi erő; és kiderült, hogy a kisváros, a boltok, a különféle mesteremberek és varrónők mind nagy lelkesedéssel segítenek a díszletek és a ruhák előállításában. A társulat profi segítséget is kapott Dálnoky Zsóka színművész személyében, aki a rendezést vállalta magára, de még a Szegedi Nemzeti Színház fodrászát is sikerült elcsábítani a smink és a parókák elkészítéséhez. Az előadás óriási sikert hozott, ezért a társulat együtt maradt: azóta minden évben elkészítenek egy produkciót, és a 2001-ben átadott háromszáz férőhelyes új színházterem minden előadáson megtelik.
{p}
- Én az Istvánban súgó voltam - meséli Kecskésné Zsuzsa, ahogy az asztalnál kavarog a szó -, és valahogy az a hagyomány, hogy a súgóból a következő előadásban mindig színész lesz.
- Ott van a Zsani például - mutat az asztal túlvégére Magyarné Rozi. Leesik a tantusz, a Rút kiskacsában röhögtem sokat egy hatalmas dekoltázzsal ellátott, nagypofájú asszonyságon. Most egy szemüveges, mosolygós, az átlagnál talán épp egy cseppet dundibb tanárnőt mutatnak nekem: Baksáné Zsuzsát. A kettő egy és ugyanaz.
- Vele nincs két egyforma előadás. Folyton átírja a szöveget, csak győzzük lereagálni.- Móriczot néha stilizálni kell - véli a tanárnő, mire az asztalnál kitör a nevetés. - De akkor azt is mondjuk el, hogy miket meg nem engednek maguknak egyes kollégák. A Sári bíró előadásán hozzák a krémest, a tetején piros szívecske. Beleharapok: hát nem Piros Aranyból van!?
- Máskor pálinkát töltöttünk bele - kacag Ótott Kovács Zoltán, még a dolog emlékére is. - Zsani erre megint átírta a szövegét, és azt mondta, hogy ma különösen finom a krémes. Mit röhögtünk, úristen. Néha nagyobb élet van a függöny mögött, mint előtte.
- Ez itt Anita - mutat egy újonnan érkezett fiatal lányra Magyarné Rozi. - Védőnő, nagyon szépen mozog és táncol.
- De reméljük, hogy hamarosan elhízik, mint mi - vágja rá Baksáné Zsuzsa. A társaság megint kifekszik.
A rendezőnőhöz fordulok: egy dolog a jó hangulat, de ilyen viháncoló bandával hogy lehet komoly színházi munkát végezni?
- Azt mindig fejben kell tartani, hogy ők ezt örömből csinálják, nem a munkájuk - válaszol Dálnoky Zsóka. - Nem követelhetem tőlük azt, amit egy profi színésztől, hogy azonnal tudják a szövegüket, és igazán fegyelmezni sem kell őket.
- Kivéve a premier előtt - kottyant bele Kecskésné Zsuzsa -, akkor kitör belőle az anyaoroszlán. - De akkor már komolyan vesztek!
A kisváros szereti színtársulatát. Sokan kétszer-háromszor megnéznek egy előadást. A színészeket aztán faggatják és dicsérik, piacon és a boltban; a hölgyeket művésznőnek szólítják, tiltakozásuk ellenére is. Úgy vélik a mórahalmiak: ami jár, az jár. Persze olyan közeg is van, ahol ezzel nehezebb respektust szerezni. Ótott Kovács Istvánnak rendszerint azt mondják a kollégái, ha a színház kerül szóba: "Már megint hülyülsz, Pista."
Kecskésné Zsuzsa meséli: amikor a Sári bíró előadása után kiment a piacra, megállt az élet. Az utolsó előadásban ő játszotta Verónit, a vén, sápítozó hárpiát. Miközben a leveszöldségnek valót válogatta, a kofák szakértő szemmel végigmérték. - Nagyon jó öregasszony lesz magából, művésznő - mondták, és bólogattak, mint akik tudják, amit tudnak.