Vendégvarjak a szobrásztanyán

Magyar szobrászhoz dicsőítő verset román költő a legritkább esetben ír. Különösen nem egy olyan költő, aki Ceausescu udvari verselője volt egykor, ma pedig a leghírhedtebb magyargyűlölő bukaresti szenátorok egyike.
Adrian Paunescu sose szerette a magyarokat, de huszonöt éve kalapot emelt egy nagybányai szobrász előtt. Gyertek a szoborteremtőhöz címmel hosszú verset jelentetett meg a "román Élet és Irodalom"-ban, ami aztán egy nagy kötetben is napvilágot látott.
A szoborteremtő, Krupiczer Antal jó ideje elhagyta már Romániát. Itt él Magyarországon, Nyíregyháza határában, a sóstó-hegyi dombok között építette fel a műtermét. Könnyű rátalálni. A tekintélyes, másfél hektáros portán mindenütt szobrok, kövek, sziklatömbök, s mindezek tetejében egy óriás, tíz méternél is nagyobb faalkotás: a Tisza allegorikus szobra.
E szobor testvérei tették híressé Romániában. A Kapnikbányán született, de főleg Nagybányán alkotó művész már a hetvenes évek végén is ismert szobrász volt, főleg a monumentális, fába faragott alkotásai kápráztatták el a közönséget. Az akkori hatalmasságok azonban nem nagyon szerették. Egyszerűen nem értették, miért mondja magát magyarnak, hogyha egyszer német: Krupiczer. Egy ilyen kötekedős időszakban kereste fel a műtermét a román írószövetség egy autóbuszt megtöltő csapata. A műterem Nagybánya határában volt, gyönyörű völgyben, huszonöt óriás, tizenöt-húsz méter magas szobor karéjában. A vendégek egész nap ki se mozdultak a völgyből - és Paunescu megírta az ominózus verset.
Az a vers, pontosabban a kötet szóban forgó lapja most a sóstó-hegyi műterem falán lóg, és a szereplője, Krupiczer Antal nevetve fordítja magyarra. De csak néhány sorig jut, s legyint.
- Régen volt, igaz se volt talán.
Még a romániai forradalom előtt két bőrönddel meg egy öreg Dáciával lépte át a határt, s előbb Mátészalkán próbált szerencsét. Később aztán Nyíregyházára került, és, amit maga se hitt volna, itt vert gyökeret. Nehezen, hisz' idegen volt a föld, s őt sem ismerte senki.
A lassan szoborparkká terebélyesedő portán nézelődünk. Tündéri pásztorkutya, egy bogárszemű mudi kíséri minden mozdulatunkat. Tősgyökeres szabolcsi kutya, de a neve árulkodó: Iza - egy otthoni, máramarosi folyó neve is egyben. Ballagunk egyik kőtől a másikig, közben megkérdezzük.
- Miért hagyta ott Romániát? Mert ha ott nem is szerették, azért a munkáját elismerték.
- A nyolcvanas évek vége felé már kibírhatatlan volt a helyzet. Ráadásul nem láttuk a kiutat: semmi jele nem volt még akkor a közelgő változásoknak. Pedig az én helyzetem tényleg különleges volt. Szobrászkodtam is, de az egyik híres nagybányai bútorgyár igazgatóhelyettesévé is kineveztek. Főleg német múzeumok megrendelésére dolgoztunk, gyönyörű darabokat készítettünk. Nekem két útlevelem is volt, jártam a világot; de otthon egyre rosszabb lett a helyzet. Kinevezésemkor magam köré gyűjtöttem a legjobb magyar asztalosokat, kárpitosokat, a bútorszakma színe-javát. De míg külföldön voltam, sorra elüldözték mindet. Egy belgiumi tárgyalásról hazatérve aztán döntöttem: itt egy percet se maradok.
{p}
- A sok szobornak mi lett a sorsa?
- Nem tudom - feleli. - Az átjövetelem, 1988 óta nem tettem a lábam abba a völgybe. Pedig gyakran megfordulok otthon, hiszen a testvéreim ma is azon a tájon élnek. Úgy hallottam, a forradalom után megvette valami román nagyvállalkozó, és szétbontott mindent, a szobrok pedig nincsenek sehol.
Negyvennégy éves volt a "disszidálásakor", s mindent elölről kellett kezdenie. A nyíregyházi erdőgazdasághoz került amolyan hórukkmunkásnak, esténként pedig szobrászkodott. Vagy másfél év után a mátészalkai barátai aztán nagyot segítettek rajta. Átcsempészték a határon Nagybányán hagyott kisplasztikáinak egy részét. Összeállítottak belőle egy kis katalógust, s az valahogy elkerült Olaszországba. Egyszer jött egy telefonhívás Rovigo városából, hogy szívesen rendeznének egy tárlatot a munkáiból. Úgy is lett. Krupiczer fél év múlva beállított a megnyitóra vagy negyven szoborral. De nem ám a faszobrokkal! Bronzba öntötte mindet.
- Nem akartak hinni a szemüknek az olaszok. Mert ők természetesen a fát várták. De én azt gondoltam, ekkora lehetőség minden kockázatot megér. Azt is, hogy a bronz elvigye az összes pénzemet. Nem mintha sok lett volna...
- Hogyan fogadták a szobrokat?
- Szinte hihetetlen, a kollekció rövid időn belül bejárta Észak-Olaszországot. Velence, Padova, Verona, egyik város jött a másik után. Álmodoztam persze ilyesmiről, de egyáltalán nem vártam ekkora sikert. Ami nemcsak erkölcsi, hanem anyagi siker is volt, megvették mindet. Azért volt fontos ez, mert az utolsó filléremet is ebbe a kiállításba öltem. Ha megbukik, alighanem örökre fel kellett volna hagynom a komolyan vett szobrászkodással.
A velencei, veronai siker egy életre megalapozta Krupiczer külföldi hírnevét. Eddig több mint száz kiállítást rendeztek a műveiből, többek között Kínában, Német-, Spanyol-, Francia-, Finn- és Svédországban, s persze az összes környező országban. Kanadában, az Egyesült Államokban is többször bemutatkozott már. New York-ban például azután, hogy a Montrealba tervezett tárlata a szervezők miatt kis híján kudarcba fulladt. Tisztára hollywoodi történet. Ballagott bánatosan az egyik New York­i utcán, kezében a két bőrönd, amikor egy galéria elé ért. Hirtelen ötlettől vezérelve benyitott. Éppen tárlatot rendeztek. Kezdte volna, hogy ő Krupiczer... magyar szobrász, de a galériás az ajtóra mutatott. Vette hát szomorúan a két bőröndöt, indult kifelé, mikor a másik férfi megállította. "Tudna mutatni valamit?" "Hogyne!" - nyitotta ki a bőröndöt. Kedd volt, másnap nyílt volna a kiállítás. Szombatra halasztották - a Krupiczer-bemutatót. De a legjobban azért mégis Olaszhonban ismerik, neve ott szerepel a modern itáliai művészeket bemutató olasz nyelvű kézikönyvben is.
Pedig hát ő magyar. Nem is akármilyen - a magyar történelem már-már fanatikus kutatója. Természetesen múltunknak főleg a szakmáját érintő szeleteivel foglalkozik a legszívesebben, gyűjteményében a laikus szemlélődő is napokig elgyönyörködhet. És egyáltalán nem a pénzbeli értékük miatt. Mert milyen értéke lehet például annak a szürke, jelentéktelen sarokkőnek, amit a műteremlakás egyik szegletében fedez fel a látogató? Jóformán semmi. Forintban legalább is. Mert az a kő nem egy közönséges mészkődarab ám, amit trehányul építettek be a falba. Hanem a régi, felrobbantott Nemzeti Színház falának egyik darabkája! Kívül is látunk jó pár ilyen követ, gyönyörűen megfaragva mind, sajátos hangulatot adva az amúgy szolidan elegáns szobrásztanyának.
Véletlenül jutott hozzájuk. A fővárosban volt kiállítása, amikor odament hozzá egy idős férfi. "Krupiczer úr! - mondta. - Én ezt meg ezt a szobrát megvenném, de nincs pénzem. Van viszont egy felszámolás alatt lévő kőtáram, adok magának a két szoborért egy vagon követ." A művész eleinte habozott, de mikor megtudta, hogy a Nemzeti Színház kövei is köztük vannak, nyomban elfogadta az ajánlatot.
A házigazda pokrócot hoz, az egyik széles kőre teríti. Arra telepszünk, s nézzük a kertben gyülekező varjakat. Északi, szibériai varjak, itt telelnek a Nyírségben. Rejtély, hogy miért nem maradnak nyárra is. Hiszen itt meleg van, tele a határ, és konkurens sincs, mert a magyar varjak vészesen fogynak. Mégis - mennek haza minden évben. Olyanok, mint Krupiczer Antal. Élhetne ő is Olaszországban, Amerikában is ma már, de akárhányszor elmegy, mindig visszatér. A varjak is tudják ezt minden bizonnyal. Mi másért keresnék fel rendszeresen?