Anyanyelvi őrjárat

Nem azért tettem idézőjelek közé a bulijai szóalakot, mintha meg akarnám bélyegezni. Ez a kártyások nyelvéből a múlt század első felében a köznyelvbe is bekerült - s kisebb-nagyobb alaki vagy jelentésbeli eltéréssel a németben, franciában, angolban, oroszban és más nyelvekben is megtalálható - szó napjaink nyelvhasználatának meglehetősen gyakori eleme, főleg 'közös időtöltés', 'társas összejövetel', 'popzenei koncert' jelentésben. Az idézőjel Hertelendi Jánosné levélírónktól származik, aki úgy véli, a buli szó megfelelő birtokos személyragos (újabban inkább úgy mondjuk: birtokos személyjeles) alakja, amelyre egy év végi rádióinterjúban figyelt fel, jobb, szabályosabb lenne a hallott bulijai forma helyett bulii alakban. "Ahogy az "adui" helyett nem mondunk "adujai"-t - írja -, úgy nekem a "bulijai" helyett is a "bulii" a természetes".
Mi tagadás, van alapja annak, amit a levélíró állít, illetve érez. "Bár a mi földiink azon volnának, hogy idegen nyelvre taníttatnák gyermeköket" - írta például a XVIII. század közepén egyik törökországi levelében Mikes Kelemen. Tehát nem földijeink, hanem földiink. De az is tagadhatatlan, hogy már a múlt század első felében megkezdődött egy olyan nyelvi változás, amelynek nyomán a magánhangzóra végződő főnevek személyragos alakja a korábban megszokottnál testesebb formát öltött. A változás éppen az i végű szavak megfelelő alakjainál kezdődött. Erről a Nyelvművelő kézikönyv 1980-ban megjelent első kötete így tájékoztat bennünket: "A több birtokra utaló személyragok tővégi i hang után régebben csak rövid - tehát j és a, e magánhangzó nélküli - változatukban voltak helyesek: kocsiim, kocsiid, kocsii, kocsiink, kocsiitok, kocsiik; kifliim stb. Ezek az alakok ma is választékosabb, irodalmibb hangulatúak, s előnyük a tömörség. A mai nyelvi szokás azonban annyira a hosszabb toldalékoknak kedvez, hogy ezek használata nemcsak hogy nem tekinthető helytelennek, hanem a közvetlen, keresetlen hangú megnyilatkozásokban stílusosabb is: kocsijaim, kocsijaid, kocsijai ...; kiflijeim stb."
Mint az idézetből is kiderül, már a hetvenes években, a Nyelvművelő kézikönyv készítésének éveiben is a bővebb, tehát a kocsijaim-, kocsijaid-féle alakok voltak gyakoribbak. Azóta már szinte csak ezek használatosak, s természetesen már köznyelvieknek számítanak.
Ám az élet nem áll meg, a megindult változás tovább folytatódik. Húsz-harminc év óta azt tapasztalom, hogy már nemcsak az i végű, hanem az egyéb magánhangzóra végződő főnevek többes számú birtokos személyjeles alakjaiban is felbukkannak a mindennapi beszélt köznyelvben is az olyan formák, amelyek korábban inkább csak a nyelvjárásokban voltak föllelhetők.
A Falurádió egyik reggeli műsorából ezt jegyezhettem föl: "Hiába van, hogy valakinek jó szőlője van, ha a hordójaira nem figyel oda." Szintén a Rádióból, a reggeli krónikából való ez a mondat: "Vásáry Tamásnak már nem volt ismeretlen ez a hely, ugyanis korábbi turnéjain már többször szerepelt ebben a koncertteremben."
Íme, a levélírónk által kifogásolt bulijai alak után - amely tehát már semmiképpen sem tekinthető hibásnak, nemkívánatosnak - jönnek az ásójai, csészéjei, hordójai stb. formák is. Ez nem nyelvromlás, hanem egy természetes folyamat: nyelvi változás. De tudnunk kell, hogy a belőle kisarjadt szóalakok köznyelviekké csak akkor lesznek, ha már ugyanúgy elterjedtek, mint napjainkban a holmijai, mozijai, puszijai - és bulijai-félék!