Tévéjegyzet

Leültem a tévé elé egy kis nassolnivalóval hétfő este nyolckor, és mindjárt morogni kezdtem. Átpörgetve a nagyobb csatornákat, semmi olyat nem találtam, ami egy kevéske szellemi kalandot ígért volna. Próbáljuk meg talán az m1-en a Charlotte Gray című angol-ausztrál-német háborús filmet!
Utazik a vonaton 1942-ben a skót orvostanhallgató lány, bizonyos Charlotte Gray. Londonba tart. Erotikus kisugárzása háromszor akkora, mint egy átlagos nőé. Eddig rendben is volna minden; csak aztán értesülünk róla, hogy a hazáért akar harcolni (mellesleg kitűnően beszél franciául). Na, ez az a pont, ahol nagyjából előre kitalálhatjuk a sztorit. Egy ilyen gyönyörű nőnek okvetlenül találkoznia kell egy snájdig katonatiszttel, akivel testileg-lelkileg azonnal egymásba egészülnek, annyira egyek lesznek, mint a kétszikű tojás, és ezt a szilárd egységet semmi sem törheti fel, csak a halál, amely a háború ocsmány képében ott ólálkodik körülöttük.
És láss csodát! Kisvártatva megjelenik a képernyőn egy szépfiú az angol királyi légierő egyenruhájában. Az egyenruhát természetesen leveti, amikor magáévá teszi Charlotte Grayt, azt a nőt, aki - mint fentebb értesültünk róla - nagyszerűen bírja a franciát. Ki ne sejthetné már ezek után, hogy olyasféle katonai, ellenállási akcióról lesz szó, amely: 1. repülőgép nélkül elképzelhetetlen; 2. a németek által megszállt Franciaországban játszódik.
Túl sok hazug filmet láttam ilyesféle témakörben. Fogtam hát a távkapcsolót, hogy elkattintsak a csatornáról - ám szerencsére éppen ekkor nyújtott felém kamaszlányom egy jó pohár banánturmixot (kalcium- és káliumhiányomat mérséklendő). Maradtam az m1-en - és mire felkortyoltam a hűs italt, Charlotte Grayt már át is dobták a gallok országába. És akkor - hoppá, hoppá, hoppá! - a film az addigi nagy semmi után hirtelen szólni kezdett valamiről. Az igazságról.
Többek között sikerült felvillantania, hogy a francia csendőrség és a közhivatalok példásan együttműködtek a nácikkal. "Csak azt sajnálom, hogy láttam, ahogy a hazám elárulja önmagát" - mondja egy megkeseredett öregember a filmben. "A szomszéd csendháborításért is felad a Gestapónak" - jellemzi az általános helyzetet Charlotte Gray összekötője. A honi ellenállás gyér, sok helyen kommunisták szervezik. A mű sejtetni engedi: a szigetországban nem bánják, ha a vörös franciákat lemészárolják a németek.
Amolyan mindennapi Waterloo hatja át a társadalmat, csakhogy közben végleg eltűnni látszik az "a gárda meghal, de magát meg nem adja" szellem. Állítólag ezzel a hősi frázissal vágott vissza Cambronne tábornok, a napóleoni gárda egyik parancsnoka a waterlooi csatatéren 1815-ben az angoloknak, akik megadásra szólították fel a reménytelen helyzetbe került franciákat. Igaz, Victor Hugo, az író szerint Cambronne ennél sokkal rövidebb volt, és csak ennyit kiáltott vissza az ellenségnek: "Merde!" (azaz: "Szart!"). Az író szerint azóta nincs ennél szebb francia szó.
Akárhogy is, a Charlotte Gray jó film. Megtudtunk általa valamit a valóságról, vagyis arról, hogy a háború és a háborúról való beszéd tele van félrevezetéssel és emberi aljassággal. És ha valaki azt hinné, hogy végül mégis valamiféle igazság és erkölcs érvényesül a történelemben, annak a legszebb francia szót kiálthatnánk oda: "Merde!"