Hóember

Sokan gyűltek össze, mint mindig. De hát hólapát is van bőven, jut mindenkinek. Színes a szerszámosztásra várók társasága, nyugdíjasok, munkanélküliek, hajléktalanok múlatják kis csoportokban az időt. Az időjárás ígéretes, legalábbis számukra, hó hullt elég s még hullani fog, így reggelre szép summa üti majd mindannyiuk markát. Jól jön ez majd Elemérnek is. Már több éve jár havat lapátolni. Ismeri a szakma minden csínját-bínját, ahogy a legtöbb szaktársat is. Később érkezik, mint szerette volna. Párosával takarítanak egy út- vagy járdaszakaszt, jó lett volna ismerőssel csapatba kerülni, de ezt most elszúrta. Viszont majdnem új lapátot kapott. Ismeretlen fiatalember érkezik hozzá. Lábán bakancs, kesztyűs kezében hólapát, s mintha kissé púpos lenne. Biztosan a kabátja alatt hordja a zsákját, találja ki Elemér. Okos gyerek, annak is néz ki, angyali arcával nem igazán illik a hótakarítók közé.
- Jó estét! - köszön Elemérre. - Új ember vagyok.
- Én meg Elemér - érkezik a válasz, s dől el egyúttal, hogy az új embert Újembernek szólítja majd, legalábbis amíg az meg nem mondja nevét, már ha akarja. - Induljunk, Újember. Közben majd mindent elmagyarázok.
Mennek a rájuk osztott utcába, s közben Elemér oktatja az ifjoncot. Két villanyoszlop közt huszonöt méter van, könnyen kiszámolhatja, mennyit dolgozott, mikor pihenhet. Ha pihen, lábait közben mozgassa, meg ne fagyjanak. És legfőképpen ne csináljon baromságokat, mint a múltkor az a szamár, akinek fázott a keze, oszt' a markába vizelt, tán felmelegszik tőle. Hajnalban már a kórházban gyógyítgatták az ujjait. Megérkeznek. Elemér szervez: kiporciózza magának a széles járda házak felőli oldalát, az új embernek az út felőli részét. A másik nem ellenkezik. Jól haladnak vagy tíz percig, míg egy teherautó nyakig be nem fröcsköli a fiatal lapátolót sóval és homokkal vegyes hólével.
- A mai sofőrök - jegyzi meg Elemér, miközben megpróbálja kesztyűjével némiképp letakarítani a másik kabátját. A művelet elhúzódik, meg a hátizsák is ott gyűrődik a kabát alatt, hát tovább dörmög: - Én is az voltam ám. A földmérőknél. Jó is volt. Amíg rá nem fáztam. Mert jó ember a paraszt, jó a pálinkája. De ha árokba borítod a kocsit, az már nem jó. S ha a falusi rendőr tábornok szeretne lenni, még rosszabb.
Mesél kirúgásról, közérdekű munkáról, válásról meg hasonlókról. Aztán hátralép, megszemléli tisztogatása eredményét, s befejezés gyanánt hozzáteszi:
- Most meg hómaró vagyok, lapátolhatok éjszakánként. Hát ezt érdemlem?
- Nem is tudom - szólal meg találkozásuk óta először az Újember. Elemér szemébe néz. Nem pislog, csak bámul mereven földöntúli tekintetével. Eltelik négy-öt másodperc is, míg újra szól. - Azt hiszem, nem - mondja, majd hirtelen mellbe löki társát, aki a ház falához kenődik.
Elemér nagyon meglepődik. Ugrana felpofozni az Újembert, ám ahol egy pillanattal korábban állt, lehelete még ott gomolygó páráját jó ötarasznyi jégcsap hasítja szét. Minden bizonnyal a több emeletes ház ereszéről szakadt le. A járdába csapódva megszámlálhatatlan darabra törik, a kisebb-nagyobb jégdarabok ezer irányba repülnek szét, ködszerű fehérséggé változva, mintha nem is fagyott víz, hanem gőz zuhant volna alá. Elemér reflexszerűen elfordul, hogy elkerülje az éles kristályok özönét. Aztán visszafordul. Tekintetével a fiatal fickót keresi. Illene megköszönni, gondolja. Amaz viszont nincs sehol.
- Mázlista! - kiált át az út túloldaláról erős hangú sorstársa. - Honnan tudtad?
- Sehonnan, az Újember lökött el. Hol van?
Arcvonásait nem látja, de hallja a másik értetlenségét:
- Mégis kiről beszélsz?
Elemér körbenéz. A járda csak fele szélességben van letakarítva.
- Tulajdonképpen senkiről - mondja végül. Megmarkolja lapátja nyelét. Odafentről még sűrűbben hull a hó. Mosolyogva sóhajt: - Senkiről.