Tévéjegyzet

Amikor Pharaon de Winter túlérzékeny rendőr hadnagy vakargatni kezdte az éppen malacait szoptató koca tokáját az Emberiség című francia filmben, rögtön felmerült bennem a kérdés, vajon a rendező, Bruno Dumont tudja-e, hogy majdnem sikerült egy sokkal mélyebb összefüggésre utalnia, mint amennyi a jelenetből önmagában következik a dramaturgia logikája szerint. (Az alkotást egyébként vasárnap este vetítette az m2.)Amúgy egy ritka aljas bűnügyben nyomoz a rendőr a filmbeli történetben. Valaki megöl, megerőszakol, összeharapdál egy tizenegy éves kislányt. Pharaon de Wintert letaglózza az elvetemültség szörnyű megnyilvánulása. Egyébként is olyan alkat, aki magára veszi mások baját, mindig megrendül az emberi szenvedéstől. Kivételes érzékenysége lehetővé teszi, hogy felismerje a bűnre való hajlam egyetemességét, vagyis, hogy az ember képtelen megszabadulni a saját sötét oldalától, szörnyeteg mivoltától - ám maga a felismerés is szenvedést okoz a rendőrnek.
De miért mutathatott volna önmagán túl a kocát képbe hozó jelenet? Azért, mert néhány jól irányzott gondolattal végső soron a visszavadulás kérdését feszegethette volna - kiindulva az állatvilágból, eljutva az emberig. (Noha engem kevéssé érdekel a sertés visszaváltozó képessége, meg kell hagyni - zord körülmények között - hihetetlen gyorsan tud visszaalakulni vaddisznóvá. Néhány hét alatt erősebb szőrt ereszt, megvastagszik a bőre, megnyúlik az agyara, és a következő generációnak már hosszabb lesz az orra.) Szakemberek szerint a disznó kivételes intelligenciájának köszönheti, hogy képes az ember több ezer éven át tartó háziasításának eredményeiről elképesztően rövid idő alatt megfeledkezni.
És hány ezer év kellett, amíg az ember kultúrát, társadalmat, erkölcsöt teremtett? De fogalmazhatunk így is: hány ezer év kellett, amíg hozzászelídültünk isten igéjéhez? Ám a bűn egyetlen pillanata is elég, hogy vademberré, hordalénnyé vessen vissza bennünket - mert bizony sosem tudtuk teljesen kivetni magunkból a sötét erőket.
Elia Suleiman palesztin rendező is az után kutat a Deus ex machina (Isteni beavatkozás) című, a Duna Televízióban vasárnap sugárzott, egyébként többszörösen díjnyertes filmjével, hogy mi lakik az emberben. A palesztin-izraeli kölcsönös gyűlölet pusztító világában ő is inkább csak léleklakó fenevadakról tud beszámolni, ámbár helyenként ezt igen jó humorral teszi.
Hogyan adja ki magát például a szerelem ilyen lelki és fizikai körülmények között? Úgy, hogy a szerelmesek rendszeresen a Jeruzsálemet Ramallahhal összekötő út egyik izraeli ellenőrző pontjának parkolójában találkoznak, ahol intenzíven fogdossák egymás kezét. Olyasféle ironikus, torz helyzet ez, mintha kizárólag a matematika nyelvén szólhatnánk kedvesünkhöz. Mert például leírhatnánk ugyan a női mell, csípő és fenék vonalait mint elliptikus görbéket, de mit tudunk meg ezzel abból az izgalomból és forróságból, amit az igazi férfi érez e hajlatok láttán. Végül e két film után joggal gondolhatnánk: lelkeinkben fenevadak sereglenek. De a keresztény kultúrkörben bizton tudjuk: ahol lélek van, ott szelíd báránynak is lennie kell - és a bárányé a végső győzelem.