Tévéjegyzet

Ebben a "hülyítenek, tehát vagyok" típusú, csaknem minden valódi értéket megingató média-nemzetköziségben üdítő világeseménynek lehettünk tanúi a múlt pénteken az m1-es és az m2-es csatornán. Huszonnégy órán át foglalkoztak a 250 éve született Wolfgang Amadeus Mozarttal, az emberiség egyik legnagyobb zeneszerzőjével. Élő koncertekben gyönyörködhettünk, amelyeket az ausztriai Salzburgtól a kínai Pekingig a földgolyó számos helyszínéről sugároztak.
De melyik időszakba is kell visszaképzelnünk magunkat, ha Mozartról beszélünk? A felvilágosodás és az eredeti tőkefelhalmozás korába. Az idő szerint a szellem emberei új csapásokat vágnak a gondolkodás számára, a pénzemberek pedig olyan durván kapzsik, hogy elvennék a vaktól a tapintást.
És akkor megszületik a zseni, Wolfgang Amadeus Mozart. 1756­ot írunk. Amúgy zseni ritkán születik a semmiből, elvégre mesterhegedű sem készülhet akármilyen fából. És az apa - aki mellesleg a salzburgi érsek udvari zeneszerzője - tényleg nem akármilyen figura: sokat tud a világról. Pontosan tudja, nincs annál méltatlanabb, ha a zseninek olyan sors jut, mint a szőnyeg fonák oldalának: taposnak rajta, és senki sem kíváncsi rá. És az apa tesz róla, hogy a fiának véletlenül se fonák sors jusson, veszettül sztárolja a gyereket, királyok, hercegek előtt zongoráztatja a kicsit. Királyok, hercegek brávóznak a hatéves Mozartnak. Hogy aztán a fiú sorsa milyenre sikeredett, megítélés kérdése. Mindenesetre a fél kezünk is elég lenne, ha össze kellene számolni azt a néhány embert az elmúlt négyezer év jelentősnek tekintett személyiségei közül, akikért hajlandó lenne a mai média olyan világfelhajtást csinálni, mint Mozartért.
Ki volt hát ez a zseni? Feleségének írt leveleiből kiviláglik, hogy a szexuális malackodás ugyanúgy nem állt távol tőle, mint a luxusimádat. Szerette, ha van pénze, szerette az itókát és szeretett biliárdozni. Első közelítésben nem különösebben üt el a hétköznapi emberektől. Csakhogy Mozart legbelül tudott valamit, amit csak nagyon kevesen: azt, hogy a mindennapi életnek nincs sok léthozadéka, igazából csak azok az izzó pillanatok számítanak, amikor az ember képes meghaladni önmagát, és ideig-óráig önmaga fölé emelkedve létezhet. Ezt az élményt kergetik a valódi szerelemre vágyók, az istenkeresők és a szenvedélyes alkotók. Ő a zeneszerzésben tudott leginkább léttöbbletre szert tenni. Így már érthetőbb, rövid élete alatt miért és hogyan volt képes olyan rettentően sokat komponálni, hiszen mintegy hatszáz művet vetett papírra! Igazából nem is írt, hanem élményt gyűjtött a magasabb régiókban - és miért ne akart volna mind több élményt?
Manapság úgy tekintünk a mozarti korra, mint valamire, aminek muzeális értéke van. A Mester zenéje azonban semennyit sem kopott; mégpedig azért nem, mert közvetlenül az emberi lélekkel áll kapcsolatban. Alighanem csak az tekinthető egyetemesnek és örök érvényűnek, ami a lélekről és a léleknek szól. Mozart azért is megérdemli az öröklétet, mert az eredeti tőkefelhalmozás korában ezerszer nehezebbel és nemesebbel foglalkozott annál, mintsem hogyan lehet száz aranyból százhúszat csinálni.
Bravó, Mozart, bravó huszonnégy órán át!