Tavasz akar lenni

Keveset dolgozott már akkor is, csupán néhány vágást tett a réz nyitszögekkel kivert, barna nyelű késsel, mint a nagy tekintélyű professzor, aki egy szál szikével a kézben csupán irányítja a kényes műtétet. Ferenc minden fontosabb mozzanat előtt fölnézett a tatára. Ha az öreg bólintott, akkor lehetett vágni, kanyarítani. Ő hagyta jóvá a kolbász, a hurka ízét, ő becsülte meg, elegendő súlyú-e a sajt préselésére kiszemelt tuskó, ő szabta meg, meddig sülhet a zsír, hogy oda ne égjen, de pazarlás se történjék.
Mind fáradtabb, lassúbb lett aztán. S persze engedékenyebb. Azt is eltűrte már, hogy gázzal pörzsöljenek, s hogy az asszonyok mosógépben forgassák meg a belet. A mama halála után, úgy három éve valóban, végképp visszavonult.
Nem gazda többé. Eltartott. Akár az unokák. Azért se szólt már, hogy Ferenc újabb divatot vett föl: nem a hátáról, a hasáról kezdi bontani a megtisztított hízót. Mint a hentesek. Pedig ezt valamikor meg se merte volna próbálni. Hiszen tudvalévő, hogy jó szalonnát így nem lehet venni. De hát érdekli is ezeket a szalonna! Kolbászt csinálnak már mindenből. Sonkát is csak egyet hagynak. De még csak nem is kolbászt csinálnak, hanem szalámit! Akár a jegyző úrék valamikor. Szalámit! Ráadásul abba a vett bélbe. De hát nem szólhat bele a gazdák dolgába.
Nem is szól. Beül a szobába, orra nyergére ülteti a pápaszemet. Olvas. Most éppen a Zoli unoka könyvét. Történelmi olvasmányok vannak benne. Legtöbb a törökről, amikor itt vegzált bennünket. Bátya, hogy megsanyargatták azok a népet! Belefeledkezik a leckébe egészen, már ebédhez szólítják. Kifelé menet éppen csak odasandít a rengeteg, ledarált húsra. Na, lesz megint szalámi! Úgy lehet, szalonnát nem is hagytak. Igaz, nem sok kell már őneki. Talán semmi. Ignác, ugye, két nap alatt elment. Hiába, nyolcvan felé már...
Ebéd után jár egyet az udvaron. Ahogy kilép, megcsapja az orrát valami különös illat. Szerényebb, csöndesebb ez, mint a sülő zsír tíz házig ellengő, erős szaga. Éppen csak átszivárog emezen. A kert felől jön. Arrafelé ballag. S ott feltárul a titok: a letakart rózsák apró dombjain elolvadt már a hó. Feketén dugják elő hátukat a porhanyós földkupacok, s igen: gőzölögnek! A hét elején is kisütött már a nap, most is erőlködik, ezt azonban még nem nézte ki belőle. Mélyet szív a levegőből. A párálló földszag régi emlékeket hív elő: szikkadó búzaföldön hajladoz jó kezebeli botjával, csutkatövet szed föl, néhányat ráüt, aztán dobja a csomóba. Tűzrevaló lesz abból, gyors lángja fölött vidáman pirul a palacsinta, töpörtyűvé kunkorodik sisteregve a megirdalt szalonna.
Leveszi a nagy sapkát, mintha köszönne. Félhangosan szól, amikor visszatopog az üvegezett gangra:
- Tavasz akar lenni...
Ruganyosak a léptei. A konyhában megáll a nagy munkaasztal mellett. A kolbásznak kevert húsból csippent két ujja hegyével. Megkóstolja, aztán határozottan szól:
- Paprikát bele! Ez a vastag úgy jó, ha piros. Nem szárad ki, ne féljetek...
Nagy csattogással szalad most ki a szobából a dédunoka, a kis vasgyúró Attila. Az öreg megállítja a térdével. Lehajol hozzá, majd fölkapja, egészen a feje fölé emeli. A gyerek kacag.
- Eszi meg öregapja! Látod, kisfiam, ebből lesz a kolbász!
A gyerek anyja értetlenül, félve lesi a tatát. Mintha azt kutatná, vajon mennyit ihatott a vénember, nem ejti tán el azt a gyereket? Dehogy ejti! Magához szorítja, viszi az ablakhoz. Öklével udvart töröl a párás ablakszemen, odamutatja a repkedő kis kölyöknek a gőzölgő kertvéget. Mondja is:
- Nézd, kisfiam, nézd: tavasz akar lenni...
Észreveszi a csendet. Érzi magán a figyelő tekinteteket. Tudja, meg kellene magyaráznia nekik. De nem szól egyebet. Úgysem értenék. Visszafordul hát újra, s nézi, nézi a reményt párálló tavaszi halmokat.