Vizeink ékessége

A hattyú az iszapban talált állatokon és hínáron él. Az egyenlítő vidékén kívül a világ valamennyi táján megtalálható. Tíz fajtája közül többnyire a bütykös hattyúval (rózsaszínes csőrtövén nagy, fekete bütyök van) és az énekes hattyúval (sárga csőrének a vége fekete) találkozhatunk itthon. Az előbbi kis távra, pár száz kilométerre vándorol, és az elsők között tér vissza, az utóbbi messze tájakra költözik, és októbertől áprilisig ritka vendég nálunk.
A kecses madár száraz helyre építi fészkét, de élete nagy részét vízen tölti. Nehézkes és bizonytalan a járása, mert lába a teste hátsó részén van. Ráadásul termetes is, súlya eléri a 18 kilót. A repülés, különösen a felszállás, nagy erőfeszítésébe kerül, de ha elért egy bizonyos magasságot, nagyon fölgyorsul. Szárnycsapásai távoli harangszóra emlékeztetnek. Leszálláskor fut a vízen, így csökkentve a becsapódás erejét. Napközben eleven, az éjszakát még vándorláskor is pihenéssel tölti. Egyes fajok hangját ritkán hallani, akkor is többnyire tompán sziszegnek, a fiatalok csipognak.
A hattyú alkalmazkodik ugyan a körülményekhez és az emberhez, de tartózkodásából ritkán enged. A gácsérok ádáz harcot vívnak a nőstényért, a kialakult párok viszont már ragaszkodnak társukhoz, frigyük életre szól: gyakran enyelegnek, nyakukat összekulcsolják, csókolóznak, és veszedelemben is kitartanak a másik mellett. Gyengédek a kicsinyeikkel is. A hatalmas fészket a nőstény építi vízinövényekből, a gácsér szállítja a hozzávalót. A hím hűségesen őrzi párját a kotlás idején. A kicsik egynapos melengetés-szárítgatás után vízre szállnak, gyakran az anyjuk hátán utaznak. Amint az apróságok tolla teljesen kinő, elválnak szüleiktől.
Nagyobbfajta sasok néha megtámadják az öregebb hattyúkat is, de más ragadozó általában nem fenyegeti a büszke, erős vízimadarakat, amelyek kedves színfoltok tavainkon, nádasainkban. Reméljük, hogy a közvetítésükkel hozzánk érkezett madárinfluenza nem tizedeli meg az állományukat, és ennek okán az ember sem kezd esztelen irtásukba.