Alföldi tenger

Varga Lajos az ötvennyolcadik születésnapján beledobálta a nyerőgépbe a havi fizetését, és mikor az utolsó ezrest is elnyelte az automata, kapott egy halovány infarktust. Kihordta lábon, de a lánya addig erősködött, hogy befeküdt egy hétre valami szanatóriumba. Mire jócskán lefogyva, összeesve visszajött, elhordták az állomást. Egyik éjjel szakszerűen lebontották alapig. Reggelre lehetett ugróiskolázni a helyén. Varga bakter panaszt tett meg feljelentést, és a rendőrség ki is jött megvizsgálni a tényállást, de az már akkor látható volt, hogy nem sokra mennek a nyomozó urak, mikor a járőrkocsival összetaposták a tolvajok nyomait. Ezután kapott Varga bakter a városból új állomást. Vonattal hozták. Mindenestül: benne az olajkályha, az asztal, de még a jegyek és a telefon is. Varga bakter meglátta a konténert, földre hajította a tányérsapkát, aztán alaposan megtaposta. Lakjon benne, aki kitalálta, üvöltözte a bisztróban. Mert az még hagyján, hogy a leves porból van, a pörköltet konzervből eszi, és olyan az íze a pacalnak, mintha sínvasat nyalogatna. De hogy kapszulában is lakjon: tűrhetetlen! A régi állomás csinos volt belül. Négy vén falióra mutatta az időt, és oda volt írva alá zsírkrétával, hogy Nyújork meg Isztambul, mint egy igazi pályaudvaron. Igaz, nem járt egyik óra sem, de azon könnyen lehetett volna segíteni, és a szándék a lényeg. Most meg ki kell cipelni a kisasztalt a konténer elé, és ott osztja a jegyet. Nem kofa a vasutas, álljon meg a világ.
Varga bakter eddig is szomorú szemmel nézte a reggeli gyorsot, de most, hogy egy kapszulát kapott az ő drága állomása helyett, igazából rabnak érezte magát. A reggeli gyors egészen Szolnokig elmegy. Tavasszal, ha mint rendesen, feljön a belvíz, meg a Tisza is árad, akkor úgy mondják: Szajoltól látni lehet a tengert. Araszol a töltésen a járat, és körben mindenütt víz! Ameddig csak a szem ellát: összeér az éggel. Tavaly állítólag elnémultak az utasok, csodálattal és rémülettel figyelték, hogy a horizontig hullámzik a csodálatos, égkék alföldi tenger. Legalábbis ezt mesélik, mert Varga bakter akkor is itthon maradt, és csak nézett üres lélekkel a vonat után.
Most, ha fölemelte a tárcsát, és elindult a vonat, majdnem megszakadt a szíve, ahogy a nóta is mondja. Összeszaladt a szájában a keserűség. Ivott rá szilvapálinkát, vegyespálinkát, körtepálinkát, és még néhány nyelet rumot is, de olyan konok keserűség volt, hogy ott maradt. Csak akkor múlt el, mikor váratlanul csörgött a telefon, és a területi főnökségről közölték vele, hogy másnap, a gyors előtt egy tehervonat is lesz. Pesti, úgyhogy ne szórakozzon, ne hátráltassa, mert katonai járművekért megy, és ha késik, baj lesz.
Elrohant a bisztróba, hogy mindent megszervezzen. Reggel, mikor megállt a tehervonat, és a pökhendi pesti masiniszta még csak vissza sem intett, Varga bakter szívós boldogságot érzett. Utazom, kiáltotta, és intett Imre bácsinak, a kendergyár darukezelőjének. A pökhendi masiniszta arca elébb piros lett, aztán fehér, végül, hogy a trikolor kijöjjön, kicsikét zöld is. Üvöltözött darab ideig, hogy: "mit csinálnak, marhák?" Aztán mikor látta, hogy minden mindegy, rájuk hagyta. A daru komótosan a vagonra emelte Varga bakter konténerállomását. A házammal utazom, kiáltotta az öreg, mint a csigák. Aztán vigyorogva felemelte a tárcsát. Mehetünk! Mikor elindult a vonat, még visszakiáltott Imre bácsinak a daruba. Ha lenne ablakom, onnan látnám a tengert!