Árpád népe: misztikus zűrzavar

E tekintetben ugyanis a fantasztikusnak, párját ritkítónak beharangozott szuperprodukció jócskán elmaradt a várakozástól. Hiába a 260 millió forintos költségvetés, a Makovecz Imre által tervezett monumentális díszlet, a több száz statiszta és táncos, a szerepekkel dicséretesen küzdő énekesek, színészek, a végeredmény lehangoló.
A Fonyódi Tibor drámájából készült, műfajában misztikusnak nevezett opera a zenéjét szerző Szörényi Levente szerint az árulás elleni kemény vádirat. Aki árulóvá lesz, az Vászoly fia, a száműzetéséből hazahívott, de népe bizalmával visszaélő András, 1046-tól '60-ig királyunk. Szörényi persze nem elégszik meg annyival, hogy a múltról szóljon, ő a mának akar üzenni. A magyaroknak össze kell fogniuk, és soha senkivel szemben nem adhatjuk fel a saját hagyományainkat, értékeinket és érdekeinket - ez volna az üzenet.
A darab azonban olyannyira gyenge és zavaros, hogy ember legyen a talpán, aki abból kihámozza a lényeget. A sajtótájékoztatón elhangzottak és a műsorfüzet nélkül nehéz lenne megérteni, miről szól, oly mértékben átlengi a miszticizmus, a sok jövő-menő szellem. Lehelé, Bulcsúé, Laborcé és főleg Árpád fejedelemé, aki a végén a makoveczi sziklák közül előtoluló gigantikus lépcső tetejéről intéz szózatot a jövőhöz.
Ami az opera zenéjét illeti, abban aztán végképp semmi örömünk. Szörényi Levente vigyázott rá, nehogy magukkal ragadjanak minket a dallamok, a ritmusok.  A tizenkét szólóénekes, úgy látszik, nem annyira éneklésre kellett, sokkal inkább énekes beszédre, szájbarágós "tanulságok" kimondására.
Volt egyszer egy rockopera: István, a király. Több mint húsz éve, hogy először láthattuk, s azóta sem tudjuk megunni. Zeneszerzője (ifjúkorunk egyik bálványa) Szörényi Levente - csakúgy, mint az Árpád népéé. Amely nép ennél a "szellemoperánál" többet érdemelne, azt hiszem.